Az evangelizálás ábécéje

1Kor 9,14-27

Miről ismerhető fel leginkább a keresztyén ember? A válasz egyszerű és igen rövid: a szeretetről. A szeretet az a jellemvonás, amelynek leginkább meg kell különböztetnie a keresztyéneket a világtól. Krisztus ezt szabta meg népe ismertetőjeléül (Jn 13,34). Ennek megfelelően Pál apostol is a szeretet megélését hangsúlyozza a korinthusi levélben – egyházon beül és kívül egyaránt. Ebben a cikkben azt vizsgáljuk (az 1Kor 9,14-27 alapján), hogyan kell megélnie a keresztyén embernek a szeretetet a kívül valók felé.

Pál a 16. versben így kiált fel: „Jaj ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!” „Jaj!” – ez a szó nem cseng különlegesnek napjainkban, ám az Ószövetségben mély tartalom kötődött hozzá. A „jaj” egy átokszó volt, a „boldog” ellentéte. Amikor egy ószövetségi prófétánál „jaj”-t olvasunk, ezzel jelezte, hogy mi vonja maga után Isten átkát. Pál tehát azt mondja: „Átkozott vagyok, ha az evangéliumot nem hirdetem!” Vagyis Pál az evangelizálást alapvető feladatának tartja – nem egy kellemetlen plusznak, amit tenni kell, mert keresztyén vagyok. Nem egy opcionális tevékenységnek, amely azoknak szól, akiknek sok idejük van, vagy jól tudnak beszélni. Az evangelizálás alapvető foglalatosság – jaj, ha nem evangelizálunk!

Éppen ezért az evangelizálás ábécéjét, azaz három fő kérdését fogjuk most vizsgálni. Mit jelent evangelizálni? Miért kell evangelizálni? Hogyan kell evangelizálni?

1.        Mit jelent az evangelizálás?

Mit jelent az evangelizálás? Pál két kifejezést használ. Evangelizálni annyit tesz, mint megnyerni embereket (ötször hangzik el a részben) és megmenteni némelyeket (egyszer fordul elő). E két kifejezés lényegében az evangelizálás két oldalát mutatja be.

Evangelizálni annyit tesz, mint megmenteni. De mitől – vagy kitől – kell megmenteni az embert?

„Miután most már megigazultunk az ő vére által, még sokkal inkább megmenekülünk a haragtól őáltala.” (Róm 5,9)

„és várjátok az ő Fiát a mennyből, Jézust, akit feltámasztott a halottak közül, és aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.” (1Thessz 1,10)

A fenti igékből világos, hogy Isten haragjától kell megmenteni az embereket. Az evangelizálás fő oka az, hogy Isten haragszik a bűnre és bűnösre egyaránt. Az Úr nem egy mennyei Mikulás, aki kedves mosollyal nézi az embereket, hogy megajándékozza őket. Nem, a Szentírás Istene erős harcos, aki izzón haragszik mindazokra, akik ellenszegülnek neki – sőt nem csak haragszik, hanem le is számol velük, és örök kárhozatra veti őket. Ezért mondja Ézsaiás: „A bosszúállás ruháit öltötte fel, mint egy köpenyt, és a harag indulatával vette körül magát, mint egy palásttal.” (Ézs 59,17) Igenis, lesz eljövendő ítélet, jön a harag napja, amikor Isten igazságosan megfizet a hozzá nem térő bűnösnek, akiket úgy hív a Szentírás, hogy a „harag gyermekei” (Ef 2,3). Az az ítélet nemcsak szörnyű lesz, hanem végleges is: aki nem tér meg, örökké Isten haragját tapasztalja a pokolban.

Innen megérthetjük, hogy miért volt olyan motivált Pál az evangelizálásban: tényleg hitte, hogy jön a harag napja! Tényleg hitte, hogy az kárhozatot fog jelenteni a hitetleneknek. Éppen ezért nem nyugodott, és eltökélt volt az emberek megmentésében.

Másodszor, evangelizálni azt jelenti, hogy megnyerünk embereket. A kérdés ismét csak az: megnyerni, de kinek?

„¹²Arról beszélek, hogy közöttetek mindenki ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én pedig Krisztusé. ¹³Hát Krisztus részekre osztható? Vagy Pált feszítették meg értetek, vagy Pál nevére kereszteltettetek meg?” (1Kor 1,12-13 – vö. 2,2-5)

Pál világossá teszi, hogy nem magának akarja az embereket megnyerni. Nem azt akarta, hogy az emberek hozzá kötődjenek és kapcsolódjanak. A világ embere sokszor kifejezetten azt mondja, hogy „ne téríts”, mert azt gondolja, hogy az „én hitemnek”, az „én egyházamnak” akarom őt megnyerni. Ám az evangelizálás nem ez: egy emberen semmit se segít, ha miattad lesz mondjuk presbiteriánus.

Ám akkor kinek kell megnyernünk embereket? Pál egyik helyen azt mondja: „Mert az Isten szerinti féltő szeretettel féltelek titeket, hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak benneteket Krisztus elé.” (2Kor 11,2) Pál nem a maga javát kereste az evangelizálással. Hanem minden eszközzel azt kereste, hogy a korinthusiakat Krisztushoz vezesse.

Mindebből kibomlik számunkra az evangelizálás két oldala: meg kell mentenünk az embereket valami iszonyútól, Isten eljövendő haragjától, és meg kell nyernünk őket a legnagyobb jónak, Krisztusnak. Ki kell ragadnunk őket a halálból, és fenntartani az örök élet számára (Jn 5,24). Az evangelizálás nem csupán életstílus-változást akar elérni. Nem az a cél, hogy az emberek Istenről beszéljenek vagy vallásosak legyenek. Még csak azt sem, hogy valaki el tudja mondani magáról, hogy meg van térve. Hanem megmenteni az eljövendő harag iszonyatos pusztításától, és nyugalomra helyezni Isten szerető mellkasán. Ez az evangelizálás célja.

Mindezek ismert alapigazságok, mégis ezektől függ az evangelizálásunk. Ha nem látjuk, hogy a harag napja jön, nem is akarjuk megmenteni az embereket. Akkor olyanok leszünk, mint egy liberális missziós vezető, aki azt nyilatkozta:

„A múltban az volt az úgynevezett indítékunk, hogy lelkeket mentsünk. Meg voltunk győződve arról, hogy ha nem keresztelkednek meg, az embertömegek a pokolra fognak jutni. Most, Istennek legyen hála, azt hisszük, hogy minden ember és minden vallás már Isten kegyelme és szeretete alatt él, és meg fognak menekülni Isten kegyelméből.”*

Ha nem látjuk az embereket, mint a harag fiait, és nem látjuk, hogy Isten az Ő gyönyörűséges közelségét kínálja nekik, akkor a jó, békés viszony fenntartása fontosabb lesz az evangélium elmondásánál. Akkor úgy érezhetjük, hogy csak „rátukmálni” akarunk valamit az emberekre. Akkor félni fogunk, hogy az evangelizálással elveszthetünk valami fontosabbat, legyen szó megbecsülésről, barátságról vagy bármi másról.

Nem elég tudni a kárhozat és kegyelem tanítását, akkor fogjuk igazán ismerni, ha az az életünkön is látszik. Az igaz istenismeret nem halott tudás, hanem életet átformáló tanítás. Gondolkoznunk kell tehát többet a lelkek örök sorsán, nehogy az életünk ugyanúgy menjen tovább, mint eddig!

2.        Miért hirdessük az evangéliumot?

Miért evangelizálunk? A 16. vers első fele megadja a választ: „Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mert belső kényszer hajt.” Pál az evangelizálást nem egy ráerőltetett kötelességből végezte, hanem belső kényszerből. Motivációja nem külső volt, hanem belső.

Mi hajtotta Pált? Sokan azt mondanák: talán a pénz. De nem, hiszen Pál Korinthusban épp a pénzről mondott le, hogy evangelizálhasson: „De én ezek közül eggyel sem [mármint nem fogadott el fizetséget] éltem.” Nem az anyagi megélhetésért, haszonért, jólétért dolgozott.

Akkor talán valami nem-anyagi jutalom motiválta: talán, hogy felnézzenek rá az emberek, és dicsekedhessen? Nem, hiszen azt mondja: nincs mivel dicsekednem! (16. v.). Pál ugyan azt mondja, hogy nem akarja, hogy „dicsekvését megüresítsék” (15. v.), de ez a dicsekvés nem a maga érdemeiben való megelégedés. Azt írja, hogy mindent Istentől kapunk (1Kor 4,7), és azt, hogy Isten kegyelme által tehette azt, amit (15,10), és azt, hogy csak az Úrban lehet dicsekedni (1,31). Így világos, hogy nem azért evangelizált, hogy az emberek elismerjék, és az apostolok között nagy tisztségre tegyen szert.

De akkor mi hajtotta? „¹⁸Mi tehát a jutalmam? Az, hogy prédikálásomban ingyenessé teszem az evangéliumot, és nem élek vissza az evangéliumhoz kapcsolódó jogommal.” Miért evangelizált Pál? Hogy ingyen evangelizálhasson. Vagyis Pál jutalma: maga az evangélium! Legfőbb gyönyöre abban volt, hogy másokkal is megismertethesse Isten szeretetét, és ezáltal még jobban elmélyüljön abban. Akárcsak a jó házasságban: miért kell szeretnie a férjnek a feleségét? Azért, hogy erre büszke legyen, ezért megdicsérjék, hogy az ő élete is könnyebb legyen? Nem! Azért szeresse a feleségét, mert ő a gyönyörűsége, és örömét leli benne.

David Livingstone, a nagy Afrika-felfedező és misszionárius nehézségekkel teli élete végén a következőket mondta a diákoknak egyik előadásában:

„Ami engem illet, sosem szűntem meg örülni annak, hogy Isten egy ilyen feladatra hívott el engem. Az emberek arról beszélnek, hogy milyen áldozatokat hoztam, hogy életem nagy részét Afrikában töltöttem. … De áldozat az, amely olyan jutalmakat hoz magával, mint az egészséges munka, a jó cselekedetekben megnyugvó lelkiismeret, az elme békessége vagy az ezután következő dicsőséges jövő? Félre az ilyen szavakkal és az ilyen gondolattal! Ez biztosan nem áldozat. Nevezzük inkább kiváltságnak. Aggodalom, betegség, szenvedés, veszély akkor és most […] megállíthatnak, és elbizonytalaníthatják a lelket, és mélyre süllyeszthetik azt – de ez csak egy pillanatig tart. Mindezek semmik, amikor ahhoz a dicsőséghez hasonlítom, amely meg fog jelenni bennünk és nekünk. Én sosem hoztam áldozatot.”**

Egy olyan ember mondta ezt, aki végül halálát is Afrikában lelte. Az evangelizálás nem egy plusz, szükségszerűen elvégzendő, kipipálandó feladat. Nem egy eszköz, amellyel elérhetjük vágyainkat. Az evangelizálás maga a jutalom. Az evangelizálásban Isten kegyelmét osztjuk meg emberekkel, és miközben ezt tesszük, mi magunk is egyre többet értünk és tapasztalunk meg Isten szeretetéből. Ahogy lehajolunk és beszélünk a nyomorultakkal, emlékezünk Isten bűnösökhöz leereszkedő szeretetére. Ahogy látjuk tehetetlenségüket, emlékezetünkbe idéződik, hogy mi milyen távol voltunk Isten országától – Ő mégis könyörült! Ahogy látjuk a megtéréseket, csodáljuk Isten kegyelmét, amely őket is, minket is megváltoztatott. Osztozunk mindabban az örömben, amit az evangélium gyümölcsei jelentenek. Ez nem kényszerű feladat. Ezt mutatja egy másik misszionárius, John Paton élete. Ő a csendes-óceáni Új-Hebridákon szolgált. Majd miután elvesztette feleségét és gyermekét, és menekülnie kellett a kannibálok elől, az egyik éjszakát egy fa tetején töltötte. Mit gondoltok, hogyan számol be erről?

„Olyan elevenen élnek bennem ezek az órák, amelyeket a sűrű lombok között töltöttem, mintha tegnap történt volna. A távolból, hol messzebbről, hol közelebbről harcosok kiáltásait és puskalövéseket hallottam. Mégis úgy pihentem ott fenn, mintha az Úr Jézus karjában lennék. Megváltóm sohasem volt közelebb hozzám, mint azon az éjszakán ott fenn a fán, ahol buzgón imádkoztam.

Ha dicsőítené Istenemet, jó néhány éjszakát töltenék még egyedül ilyen körülmények között, csakhogy újra érezhessem vigasztaló közelségét! Létezik-e vajon rajta kívül olyan barát, aki ilyen veszélyben, a halál torkában így megtartja az embert?”***

A keresztyén élet legnagyobb jutalma nem a kiegyensúlyozott élet, a lelki béke, a bajban való támasz vagy az örök élet. Hanem Isten maga. Pál azt mondja, hogy ő hervadhatatlan koronáért küzd (25. v.). Ezt a koronát a Szentírás úgy mutatja be, mint az igazság koronája (2Tim 4,8), a Krisztusban való igazságunk koronája. Az örök élet koronája (Jak 1,12; Jel 2,10), a Jézus Krisztussal való örök kapcsolat (1Jn 5,11-12). A dicsőség koronája (1Pt 5,4), a Krisztus hasonlóságára való elváltozásunk dicsősége (Kol 3,4; Fil 3,21; 1Jn 3,2). Vagyis a mi jutalmunk az evangelizálásban is nem Isten ajándékai, hanem Isten maga. Miért evangelizálj tehát? Azért, mert ezen keresztül az Istennel való kapcsolatod erősödik meg. Ahogy Krisztus tervét és akaratát követed, egyre többet kapsz Krisztusból (Mk 10,28-30).

3.        Hogyan?

Már csak egy kérdés maradt: hogyan evangelizáljunk akkor? A fő gondolatot a 27. versben osztja meg Pál: „²⁷hanem megsanyargatom a testemet, és szolgává teszem, hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná legyek.” Pál fő „módszere” az önmegtagadás és önfegyelem volt.

Mit jelent ez? Pál felismerte, hogy a teste akadály lehet az evangelizálásban. Testünk kívánhatja a kényelmet: inkább otthon maradok, mint rávegyem magam egy látogatásra. Ott lehet a félelem vagy bátortalanság, ami megakadályoz abban, hogy Krisztusról beszéljek. Talán nem vagyunk kitartóak egy-egy emberrel, és feladjuk, mielőtt az evangéliummal megközelíthettük volna. Máskor a közömbösségünket nem küzdjük le. Mindezek távol tarthatnak az evangelizálástól.

Pál szeme előtt megjelentek az ókori atléták. A „nyeremény”, amiért küzdöttek, mindössze egy elhervadó babérkoszorú volt – mégis mennyit edzenek, gyakorolnak, mennyire megtagadják magukat, akár rombolják testüket, hogy megszerezzék! Hát nekünk, akik előtt az Istennel való mélyebb közelség lebeg, nekünk nem kellene példát venni róluk?

Nyilván az önmegtagadás nem cél önmagában. Nem vagyunk aszkéták, nincs abban érték vagy dicsőség önmagában, ha magunktól valami helyeset vonunk meg. Hanem az önmegtagadás egy eszköz – annak eszköze, hogy az evangéliumot másokhoz elvigyük. Ezért a célért helyes az önmegtagadás.

Mi tehát az evangelizálás Pál szerinti módszere? Rendkívül egyszerű. Nem stratégiákat ad vagy egy öt lépéses módszert, hanem egy belső módszert: fegyelmezd és küzdd le magadat! Adj fel dolgokat azért, hogy embereket elérj! Mit adj fel? Pál azt mondja, hogy „²⁰a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg, a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá – bár én magam nem vagyok a törvény alatt –, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem.” Pál tudta, hogy Krisztus feltámadásával a ceremoniális törvény érvényét vesztette. Világos látása volt, hogy szabadsága van ezekben. Mégsem engedte, hogy ez akadályt képezzen olyan emberek felé, akik még tartották magukat e parancsokhoz. Kész volt feladni szabadságát, és hozzá hasonlóan ma is minden keresztyénnek kész kell lennie lemondania nem bűnös dolgokról, azért, hogy ne zárja el magát emberektől. A szabadságunk nem mehet az evangelizálás rovására (vö. ApCsel 16,3; 21,23-24).

Aztán azt mondja: „²¹a törvény nélkül valóknak törvény nélkülivé – noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy a törvény nélkülieket megnyerjem.” Pál a pogányok előtt pogány szokásokat követett. A zsidó ünnepeket nem tartotta előttük, saját költőiktől idézett, ételeiket ette – mindent megtett, amivel még nem hágta át Isten törvényét, hogy velük is kapcsolatban lehessen. Hozzá hasonlóan nekünk is késznek kell lennünk elegyedni a hitetlenekkel minden olyan dologban (helyszín, szokás stb.), ami nem bűnös, és elnézni gyengeségeiket, ha ezzel az evangélium útját alapozzuk.

Végül azt mondja: „az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem.” Pál végül hasonult a nyomorult és szegény emberekkel is. Hajlandó volt leereszkedni mindazokhoz, akik nem voltak képzettek, gazdagok, akiktől semmit se várhatott. Vélhetően még anyagi áldozatokra is kész volt ezért. Nem érdekelte, ha mások megvetik ezért.

Vagyis az alkalmazás számunkra ez: ne engedd, hogy anyagiak, kulturális különbségek, ember szabta törvények, botránkoztatás legyen az akadály az evangelizálásod útjában. Valamiről le kell mondanod, ha embereket akarsz elérni. Tudatosítsd ezeket, és vállald fel! Miről kellene lemondanod Krisztusért?

Kedves Olvasó! Azért imádkozom, hogy egyre inkább szenvedélyünkké váljon az evangelizálás, hogy tapasztaljuk a megtértek örömét és az Úr életünkbe kiáradó szeretetét.