A posztmodern keresztyénség válsága sok mindenben megmutatkozik. Igen sok a ,,deformáció”, következésképpen igen gyakran lehetünk gyakorlati és teológiai könnyelműsködések szemtanúi. Sajnos néha igen nagy horderejű kérdésekkel kapcsolatban is. Jelen esetben egy olyan ekkléziológiai^[1] tévelygésre térünk ki, amely teológiai látásunk szerint – az ige és a hitvallások tanítását is figyelembe véve –, igencsak reformációra szorul. Nevezetesen a mindenkori keresztyének hitvalló egyházhoz való tartozásának kérdésére gondolunk.

Előljáróban annyit, hogy nem jelentéktelen kérdés az egyháztagság, amiként az sem mindegy, hogy milyen gyülekezethez és felekezethez tartozunk. Reméljük, hogy ez az olvasó előtt is nyilvánvalóvá válik. A következőkben az árral szemben haladunk sok mindenben (legalább is ha a magyar viszonyokból indulunk ki). De nekünk nem a jelenlegi trendekhez kell igazodnunk, hanem elsősorban az igéhez. Az alábbiakban több kérdésre keressük a választ: Szükséges-e az egyháztagság? Mi okozhat zavart a kérdés megválaszolásában? Mit tanít erről az Ige? Ha pedig szükséges, akkor milyen gyülekezethez/felekezethez kell csatlakoznunk? 

Nézzük először az első kérdést. Mielőtt megválaszolnánk, nyugodtan elmondhatjuk, hogy az egyháztagság fogalma mára teljesen megüresedett és tartalmatlanná vált. Egyszerűen nem tudni, hogy mire való. J. G. Machen, a nagy presbiteriánus teológus így keseregett emiatt: ,,Az egyháztagság manapság gyakran nem jelent többet – ahogyan mondják is sokan –, mint egyfajta csodálatot Jézus erkölcsi jelleme iránt. Számos helyi gyülekezet nem sokkal több holmi »jótékonysági klubnál«. ”^[2] Olyan hely ahol emberek néha felbukkanak, jól érzik magukat, esetleg adakoznak majd eltűnnek. Machen így folytatja:

,,Valóban messze eltávolódtunk azoktól a napoktól, amikor a gyülekezethez való csatlakozás egy Krisztusban gyökerező hitről való bizonyságtevést feltételezett..., egyházi tisztségek... rég nem jelentik azt, amit jelenteniük kellene.”márEgyháztagság^[3] 

Ennek az áldatlan jelenségnek az oka – akkor és most – alapvetően két tényezőben keresendő.

Az egyik tényező, amely lejáratta a biblikus egyháztagság fogalmát pontosan a népegyházi egyháztagság.^[4] Ez a mindenkit megillető tagság teljesen felhígította a biblikus szemléletet. Talán az egyház mint ,,átjáróház” képe a legszemléletesebb ennek illusztrálására. A népegyház olyan szervezetté degradálodott, amelyhez könnyű csatlakozni, és amelyet különösebb következmények nélkül könnyen el is lehet hagyni. Könnyebb bejutni mint egy klubba, hiszen egyenesen beleszületik az ember, majd a keresztségben való részesülése után semmi sem akadályozhatja meg taggá válását. Ezután következik a ,,kikonfirmálás”, majd a sákramentumok kiszolgáltatása, esetleg az esketés és a temetés – a felkérések függvényében. Az ilyen egyház szolgáltatásokra szakosodott. A népegyházak képviselői egy-egy őszintébb pillanatban ezt el is ismerik, de aztán gyorsan vissza is vonják – és a végén minden marad a régiben. Íme egy példa erre: ,,Nem állítjuk, hogy ez a népegyházi örökség ideális lenne. Hitvalló teológiai alapról sok bírálat éri... sok igazság van, mégis a népegyházi keret jó alapul szolgál, hogy azon építgessük a hitvalló egyházat.”^[(5] az alap megválasztásában nem ez a legbölcsebb megoldás. Legalább is Jézus szerint nem homokra kellene építeni. (lásd. Mt 7,24-27) Jobb minőségű építőanyag kellene az alaphoz! Különösen ha tudjuk azt, hogy a tagoknak alapvetően nincsenek kötelezettségeik, de jogaik annál inkább. Ebben a rendszerben az egyháztagság leginkább egy kulturális igényességre utaló jel, egy státusszimbólum, esetleg egy hagyományőrző gesztus – és csak nagyon ritkán az evangélium megértéséből és befogadásából származó tudatos döntés következménye. Az ilyen ,,egyházban” feledésbe merült, hogy Krisztus egyházához tartozni egy privilégium. Elfelejtették, hogy a tagság csak a megtért és erről bizonyságot tevő emberek kiváltsága. Azoké, akik felismerték, hogy ez egy szent néphez való tartozást jelent, amely Isten jelenlétében él, Neki engedelmeskedik és Őt dicsőíti. Valljuk meg, hogy kevés ilyen ember van. Ezzel szemben a statisztikák szerinti, papíron megjelenő többszáz ezres tagság igen jól mutat. Közülük a gyülekezetekben viszont csak kb. 12% képviselteti magát, és ezeknek is csak nagyon kis hányada újéletű keresztyén. Ez a Biblia alapján egyáltalán nem nevezhető egyháztagságnak. Inkább egy igeellenes és üres inkluzivizmusnak. TalánMindebben^[6] Jól rátappintott erre Mark E. Dever is, amikor ezt mondja egyik írásában: ,,Ha mindenki tagja az egyháznak, akkor annak (ti. az egyháztagságnak) nincs semmi értelme.”^[7] Puszta formalitássá válik. A történelmi népegyházaknak ez persze megfelel, mert sok pénzt hozhat számláikra a tagsággal egyenes arányban álló állami fejkvóta rendszer. Ezt mi sem bizonyítja jobban az alábbi hirdetésrészletnél, amely a magyarországi népszámlálás kapcsán többször is napvilágot látott az újság első oldalán:

,,...Ezért arra kérjük Önt – akár rendszeres templomba járó tagja Egyházunknak, akár nem – ha becsüli szülei, nagyszülei egyházának törekvéseit, segítsen azzal, hogy reformátusnak vallja magát és erre buzdítja gyülekezeteinkhez, intézményeinkhez gyengébb-erősebb szállal kötődő ismerőseit is. Isten áldását kérve életére, szeretteire, tisztelettel köszöntjük...”^[8]kiemelések tőlem) (

Az olvasóra bízom, hogy ítélje meg maga milyen szánalmasan olcsó lett manapság a református hit, vagy másként – a kegyelem vallása. És minderre még Isten áldását is kérik.... G. Machen így írt erről a jelenségről 75(! ! ) évvel ezelőtt: J

,,A modern igehirdető úgy próbál embereket toborozni az egyház számára, hogy közben nem követeli meg tőlük büszkeségük feladását, azaz éppen bűnösségük felismerésének megkerülésében van segítségükre.”^[9] 

Látni kell tehát, hogy ezeket a néptömegeket senki sem akarja ,,megbotránkoztatni” az evangéliummal, Krisztus keresztjének üzenetével. Szükség van rájuk, és így a tagtoborzás kiiktatta az evangéliumot. A kereszt félretétetett. Hova tűnt a híres lutheri jelmondat ,,A kereszt egyedül a mi theológiánk”? ^[10] – kérdezzük. Óriási a baj akkor, ha az egyháztagság csak egy becsületbeli ügy, vagy ha ilyen ,,szívességekben” merül ki! 

Egyfelől tehát láttuk az egyháztagság fogalmának elsorvadását, szekula-rizációját, annak tartalmatlanná tételét. Nyilván, hogy egy ilyen egyházhoz való csatlakozás nem jelenthet kihívást senki számára. Az ilyen egyháztagságot pedig senki nem gondolhatja komolyan.

A másik tényező – amely szintén a biblikus egyháztagság ellen tör – egy sajátos és igen elterjedt újevangélikál vagy újevangéliumi szemlélet. Tévedés ne essék, itt most keresztyénekről lesz szó. Újéletű emberekről, akik a következőképpen gondolkodnak és tanítanak: ,,Ha megtértél, menj vissza ahonnan jöttél és tégy bizonyságot mindenkinek. Világíts ott ahol vagy, és maradj ott ahol vagy. Mindegy, hogy református, katolikus vagy unitárius a háttered. Mindegy, hogy van-e akár egy hívő ember is a gyülekezetben. Mindegy, hogy milyen a tanítás vagy a fegyelem. Mindegy, hogy mi történik a felekezetben, annak vezető testületeiben. Isten azt akarja, hogy ott szolgálj ahova állított! ”

Minden jól hangzik – különösen ez az utolsó mondat – csak éppen egy baj van ezekkel és az ehhez hasonló tanácsokkal. Nem biblikusak. Mert Isten soha sem akarhat ilyet. Ha ez igaz lenne, a keresztyén egyház egy hiábavaló intézménynek minősülne, hiszen minden megtért embert vissza lehetne küldeni a világba. Vagy – ha ezt lefordítanánk az első századi keresztyén egyház nyelvére – azt jelentené, hogy Pálnak vissza kellett volna küldenie pl. az efézusi megtérteket a zsinagógába vagy Diána templomába. Nincs semmi kifogásunk természetesen a bizonyságtevés vagy a misszió ellen. De ezt valaminek meg kell előznie (vagy legalábbis ezzel egyidőben kell, hogy történjen). A megtérést egy biblikus gyülekezethez való csatlakozás kell, hogy kövesse. Ahol a megtért ember közösségre talál, ahol biblikus istentiszteletet mutat be, ahol ismeretben is megerősödhet. Ezután (vagy ezzel egyidőben) következhet a misszió. Külön kérdés persze, hogy ha valaki megtér – bizonyságtevésünk nyomán – hova küldjük, ha mi magunk sem tartozunk semmilyen gyülekezethez. Figyeljük meg, hogy a Krisztushoz való megtérésről néha úgy is beszél az ige, mint egy gyülekezethez való csatlakozásról: ,,Az Úr pedig minden napon szaporítja a gyülekezetet az idve-zülőkkel.”^[11]

Hadd legyen ez egyértelmű mindenki előtt: itt konkrét gyülekezetekről beszél az ige. Ebben az esetben pl. a jeruzsálemi gyülekezetről. Nem egy láthatatlan egyházhoz, nem is egy felekezetközi szervezethez vagy szövetséghez, hanem egy gyülekezethez csatlakoztak a hívők.

A biblikus gyülekezethez való csatlakozás szükségességére és igei megalapozására még visszatérünk, azonban most vizsgáljuk meg, hogy minek tulajdonítható ez a fajta magatartás vagy szemlélet.

Először is egyfajta evangéliumi lazaság, rosszul értelmezett keresztyén szabadság és kényelmesség ötvöződése áll ennek hátterében. Egy olyan keresztyén individualizmus, amely a biblikus autorítás elfogadásának hiányáról árulkodik. Valójában ez nem más, mint lázadás az ige egyértelmű tanítása ellen. Jézus többször beszélt egy pásztori felügyelet alatt lévő nyájról. Pál és Péter apostolok pedig szintén erről tanítanak. (ApCsel 20,28; 1Pét 5,2-3) Csak a nyájhoz tartozó bárányokra lehet vigyázni! Csak a nyájtól eltévedt bárányt keresi meg a pásztor, hiszen csak az bízatott rá! Milyen autorítás és felügyelet alatt van az a keresztyén, aki nem tartozik egy biblikus gyülekezethez?

Másodszor egy teológiai kép- és fogalom zavar is megfigyelhető emögött. Ez a látható^[12] a láthatatlan és^[13] egyház helytelen megkülönböztetéséből és szétválasztá-sából adódik. Való igaz, hogy az ige beszél az egyház látható és láthatatlan aspektusáról. A baj csak az, hogy egyesek úgy képzelik ezt el, hogy a láthatalan egyház a láthatótól teljesen függetlenül létezik. Innen már csak egy lépés a keresztyén életet Krisztus és a láthatalan egyház összefüggésében elképzelni. A látható egyház meg valahogy fölöslegessé válik. John Murray, a Princeton és Westminster teológia néhai tanára, korán észlelte ezeket a veszélyeket. Rámutatott arra, hogy soha nem beszélhetünk a láthatatlan egyházról úgy, hogy azt a láthatótól elvonatkoztatjuk. Ezt írja: ,,még azok az igeszakaszok is, amelyekben úgy tűnik, hogy a »láthatatlan egyház« fogalma jelen van, nem bizonyítják azt, hogy az »egyház« fogalma mint láthatalan szervezeté megkülönböztethető/elválasztható a láthatótól.”^[14] Jelle Faber, híres holland teológus ezzel egyetértve azt is kifejti, hogy ez a helytelen megkülönböztetés egyfajta polarizációhoz is vezetett.^[15] Ellentétbe állították a látható egyházat a láthatatlannal. Ez pedig a niceai hitvallás egyik alaptételének mond ellent, amely ,,egy, szent, egyetemes és apostoli” egyházról beszél. Ezt mintegy kettészakították azok, akik két különböző egyházról beszélnek, holott csak egy van.

A református hitvallások soha nem kezelték ilyen könnyelműen a látható egyház kérdését mint a mai evangéliumiak. Nincsenek tehát láthatatlan bárányok és Isten soha nem parancsolta, hogy egy láthatalan egyházban tiszteljék Őt, láthatatlan testvéri közösségben. Meg kell értenünk, hogy a látható egyháznak a láthatatlanról kell bizonyságot tennie (méghozzá nem akárhogyan! ), a láthatatlan egyháznak pedig pontosan az egyháztagságban kell láthatóvá (többek között) válnia. A Biblia nem ismeri az egyháztagság nélküli keresztyénséget.

Nos, hogyan csapódott le ez a teológiai képzavar a hétköznapi keresztyén gondolkodásban? – kérdezheti az olvasó. Íme három példa erre. Egyik ismerős gondolatmenet a következő: ,,A »papíron való tagság« itt vagy ott, amúgy sem jelent semmit; mi Krisztus láthatatlan testéhez tartozunk” – mondják ezek a keresztyének és máris elodázzák felelősségüket. Annyit azonban igenis jelent – tesszük hozzá mi –, hogy egyeseket megakadályozzon a hitehagyott egyházakból való kilépésben. Vagy figyeljünk, Roger Wagner megállapítására, aki ezt a témát boncolgatva elmondja, hogy ,,a hívők néha azért buktak el az egyház tisztaságának megőrzésében, mert ezt a fontos jellemvonást – helytelenül – a láthatatlan egyháznak tulajdonították.”^[16]

Mások, akik különböző ecclesiolák^[17] vagy felekezetközi szervezetek tagjai azt gondolják, hogy ez elégséges vagy legalább is pótolja, egy hitvalló egyházhoz való tartozásukat. ,,Amúgy is benne vagyunk a láthatatlan egyházban” – mondják ők is.

Érdekes egyébként, hogy néha az ecclésiolához való csatlakozás nehezebbnek bizonyulhat egy hitvalló gyülekezethez való csatlakozásnál. Hiszen megköveteltetnek mindazok a feltételek, amelyek a hitvalló egyházhoz való csatlakozáshoz is elegendőek lennének (bizonyságtevés, ismeretekben való alapvető jártasság, elbeszélgetés), de ezt még kiegészítik bizonyos ajánlólevelekkel is. Ezek nélkül szóba sem jöhet az ecclesiolai tagság. Ezt azért tartjuk említésre méltónak – mert az ecclesiolához tartozók azok, akik azt mondják (amint a későbbiekben is látni fogjuk), hogy a hitvalló egyház tökéletes egyházként ajánlja magát, és igen magas követelményeket támaszt, amelyekről a Biblia nem tanít. Ők ennél sokkal többet kérnek! Ennyit a következetlen teológizálásról és annak eredményeiről! Látni kell tehát, hogy ez az új ekkléziológiai modell – amelyet ezek a csoportok képviselnek –, nem élvez semmilyen igei támogatottságot, ezért sürgős reformációra szorul.

Mégis, miért szeretnek a láthatatlan egyházról olyan sokat beszélni ma? Gyakran tapasztaljuk ezt evangéliumi csoportok képviselőinél, illetve vezető teológusaik körében. Először is azért, mert ilyenkor könnyen lehet általánosítani, relatívizálni (nincs tökéletes egyház, a búza együtt nő a konkollyal, nem lehet tudni ki a megtért, hiszen nem ítélhetjük meg az ember szívét stb.).^[18]

Másodszor azért, mert ez menekülési lehetőséget ad a kollektív vagy egyetemleges felelősség^[19] elől, illetve felmenthet a reformáció felelőssége alól is. Ezek a testvérek egyszerűen nem akarnak felelősséget vállalni azért, ami a felekezetben történik. Ez felmentést ad a reformáció felelőssége alól is. Ez különösen azoktól nem szép, akik reformátusoknak nevezik magukat. Ha ezek a ,,református” hívők nem vállaják fel a kollektív felelősséget, akkor máris az independentizmus^[20] vizeire eveztek. Sajnos ezt egyesek már ki is mondták, hogy tudniillik – más lehetőség nem lévén – tudatosan el kell mozdulni az independentizmus irányába. De azzal, hogy ezt kimondták – még kimondtak valami mást is. Olyasvalamit, amit egyébként nem akarnak tudomásul venni. Nevezetesen azt, hogy az egyház, amelyhez tartoznak megreformálhatatlan, azaz egy hamis egyház (hogy a reformátorok terminológiáját használjam).

Végül nézzük meg, hogy mi lett mindezeknek az eredménye. Zavar és relativizmus. Keményen foglalja ezt össze Mark E. Dever: ,,Valóban, mindkét (népegyházi és ecclesiolai) egyháztagsággal kapcsolatos visszaélés – annak mellőzése vagy megrontása – ugyanazt a sátáni célt viszi véghez. Elrejti az evangéliumot egy figyelő világ elől.”^[21] Lejáratja Krisztus látható egyházát, és tompítja annak a világban való dicsőségés megnyilvánulását. (Ef 3,21)  Vagyis

II.

Eddig két olyan tévelygést mutattunk be, amely az egyháztagsággal kapcsolatos. Szó volt a népegyházi tagságról és az ún. ecclesiolai tagságról. Szomorúan állapítottuk meg, hogy ez utóbbi hívő testvérek által kifejleszett alternatív modell. Létrejöttének fő oka a teológiai zavar illetve a reformáció felelőssége elől való menekülés. Láthattuk azt is, hogy egyik szemlélet sem érzékeli az egyháztagság fontosságát, annak biblikus mibenlétét, helyét és szerepét. Lehet, hogy kissé későn válaszolunk az előbbi számunkban feltett első kérdésre, de most már nyomatékosan kimondhatjuk: a hitvalló egyháztagság illetve gyülekezeti tagság fölöttébb szükséges!

Miért kell taggá válnunk? Miért kell csatlakoznunk egy gyülekezethez? A következőkben hét vitathatatlan igei választ^[22] ismertetni az olvasóval:  szeretnénk

1. Krisztus és az egyház vagy gyülekezet kapcsolata miatt. Jézus azt tanítja, hogy Ő az, aki felépíti az Ő egyházát úgy, hogy a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat (Mt 16,18). Ő volt az, aki szerette az egyházat és Önmagát adta érte (Ef 5,25, ApCsel 20,28). Ő az, aki mind a mai napig megőrzi, ápolja, tisztogatja azt (Ef 5,25-32), és közbenjár érette (Zsid 6,19-20). Isten Őt tette az egyház fejévé (Kol 1,18, Ef 1,22). Ez az egyház – a kihívottak közössége –, pedig a helyi gyülekezetekben válik láthatóvá. Krisztus tehát különleges viszonyban van az egyházzal. Elsősorban az egyházát építi és azon belül, annak részeként az egyént.

Ugye tudjuk azt, hogy valakit szeretni nem jelent mást mint szeretni azokat a dolgokat is, amelyeket ő szeret. Nekünk mindazt szeretnünk kell, amit a mi Urunk is szeretett. Így kerül önellentmondásba az a keresztyén, aki állítólag szereti Krisztust, de nem ragaszkodik az Ő egyházához, akinek a gyülekezeti tagság közömbös kérdés! Szereted-e Krisztust? Akarsz-e engedelmes életet élni? Akkor miért nem vagy része annak, amit Krisztus a leginkább szeretett, amiért önmagát áldozta? Miért nem vagy része Krisztus földi látható testének? 

2. A korai keresztyének példája miatt. Olvassuk el figyelmesen például az ApCsel 2,40-47-et. A pünkösdi megtértek ,,elszakasztván magukat a gonosz nemzetségtől”, csatlakoztak az egyházhoz. Miért tették ezt? Először is, hogy tovább hallgassák az apostoli igehirdetést és tanítást. Másodszor, hogy közösségben legyenek egymással. Harmadszor azért, hogy biblikus istentiszteletet mutassanak be és hogy helyesen részesülhessenek a sákramentumokból. Negyedszer, hogy imádkozzanak és diakóniai szolgálatot végezzenek. Kiderül az is, hogy ezek rendszeres alkalmak voltak, amelyeknek – az Isten által rendelt közöségi forma – azaz a gyülekezet adott helyet. Nem pogány templomokat látogattak, nem is vegyültek el hitetlenek társaságában mondván, hogy lélekben ők úgy is az igaz Istent imádják. Hanem külön alkalmakat tartottak. Gondolkoztál-e azon, hogy a jeruzsálemi vagy antiókhiai keresztyén gyakorlat és példa milyen üzenetet hordoz számodra? 

3. Az apostolok példája és az apostoli gyakorlat miatt. Nézzük meg a következő igeverseket: ApCsel 13,1-4;ApCsel 14,23; ApCsel 14,26-28. Azt látjuk, hogy a keresztyének buzgón munkálkodtak. De úgy tették ezt, hogy közben nem tartották magukat távol a gyülekezetektől. Nem féltek a tagságtól, nem féltek elkötelezni magukat Isten népe mellett. Pedig lett volna okuk rá, hiszen az üldözés napirenden szerepelt. Nem voltak tehát szabadúszók. Ellenkezőleg: a gyülekezet volt életük középpontjában. Azt látjuk, hogy Pál apostol maga is első missziós útját megelőzően kb. 10 évig az antiókhiai gyülekezet tagja. Barnabás szintén ott volt gyülekezeti tag. Tehát az apostolok mögött is ott voltak a gyülekezetek, missziós munkájuk célja pedig szintén a gyülekezetalapítás volt. A megtérteket is mindig gyülekezetekbe fogták össze és véneket rendeltek föléjük. Végül, a missziós utak végén az otthoni gyülekezetek előtt beszámoltak a történtekről, hiszen elszámolással tartoztak a gyülekezeteknek. Mindezek tagadhatatlan egyháztörténelmi tények. Látnunk kell tehát, hogy az apostoli misszió gyülekezetcentrikus volt. A gyülekezetből indult ki, a gyülekezetért és oda is tért vissza. Ez a biblikus apostoli modell. Keresztyén vagy-e?  Szeretnéd-e a biblikus, apostoli vonalat képviselni ebben is? Csatlakozz egy hitvalló gyülekezethez!

4. Az Újszövetség precíz tanítása és felszólítása miatt. Bármennyire furcsálljuk is, de a gyülekezeti tagság alapvető kötelezettség volt. Vizsgáljuk meg ezt a Zsid 10,25^[23] alapján. A szentíró itt arra buzdítja a zsidó keresztyéneket, hogy ,,el nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” Ha pontosabban fordítanánk, akkor ezt kapnánk: ,,ne hagyjátok el a gyülekezést, amiképpen szokásuk némelyeknek...” Azaz: gyűljetek össze rendszeresen! Valószínűleg, egyesek kezdtek elmaradozni az alkalmakról. A szentíró pedig arra szólítja fel ezeket a fiatal zsidó keresztyéneket, hogy ne hanyagolják el ezeket az alkalmakat, azaz a gyülekezést. Hiszen az istentiszteletek látogatása, a helyi gyülekezet életében való aktív részvétel a keresztyénség egyik fokmérője. De hát kiket lehet erre felszólítani? Mikor van értelme ennek a felszólításnak? És egyáltalán ki fogja komolyan venni a felszólítást? Nyilván, hogy csak a gyülekezeti tagok. Azok, akik a tanítást (esetleg intést) nem csak egy véleménynek tartották a sok közül, hanem alávetették magukat annak. Volt tehát gyülekezés, volt gyülekezet és voltak tagok is. Hogyan lett valaki tag? – kérdezhetjük. Úgy, hogy megtért, bizonyságot tett, majd megkeresztelték (nyilván abban a korban, pogányokról lévén szó, a felnőttkeresztség dominált, hiszen ők előzőleg, gyerekkorukban nem részesülhettek a keresztségben). Ezeket a tagjelölteket nevezték katekumenusoknak, akik taggá válásuk előtt bizonyos alaptanítást is kaptak. Fontosnak tartod-e a testvérekkel való közösséget és a gyülekezést? Csatlakozz egy biblikus gyülekezethez!

5. Mert a gyülekezet állt/áll a bibliai keresztyén élet fókuszában és kontextusában. Amint azt korábban már mondottuk, az Újszövetség nem ismeri a gyülekezet nélküli keresztyénség fogalmát. Pál vagy Péter apostol egyetlen levelet sem címzett a láthatalan gyülekezetekhez. Sőt, a levelek nagyrésze sem egyéneknek, hanem helyi gyülekezeteknek íródtak. Gondoljunk itt a Rómában, Korinthusban, Galáciában, Efézusban, Filippiben, Kolosséban és Thesszalonikában lévő gyülekezetekre. A néhány kivételt képező esetben címzett lehetett egy gyülekezetszervező misszionárius (Timótheus, Titusz) vagy egy házi gyülekezet vezetője (Filemon). Egyes levelek pedig körlevelekként íródtak egy bizonyos régióban szétszórt gyülekezeteknek (pl. Péter levelei, de ide sorolhatnánk a Zsidó levelet illetve János apostol leveleit is). Egyetlen levél sem íródott egyházon belüli vagy felekezetközi társaságoknak. Nem is volt erre szükség, hiszen mindenki a biblikus egyház kategóriáiban gondolkodott. Te miben gondolkodol? Szerinted melyik testület vagy szervezet jeleníti meg Krisztus földi testét leghitelesebben? Amennyiben a helyi gyülekezet, csatlakozz ahhoz! És jegyezd meg, hogy a ma oly divatos keresztyén individualizmus, teljesen ismeretlen volt a korai egyházban!

6. Mert Jézus Krisztus elsődlegesen és személyesen a helyi gyülekezetekkel van kapcsolatban. Nézzük át figyelmesen a Jelenések könyvének 2,1-3,22-ig terjedő részeit. Ebben a két fejezetben Jézus Krisztus hét kis-ázsiai gyülekezetet szólít meg. A gyülekezet az egyedüli testület tehát, amelyet Krisztus elismer. Személyesen szól ezekhez a gyülekezetekhez, amelyeket gyertyatartókként jelenít meg. Hogyan szólítja meg őket? A gyülekezet angyalain (csillagain) keresztül, azaz a gyülekezet vezetőin, lelkipásztorain keresztül. A gyülekezet presbiterei tehát Krisztust képviselik a gyülekezet felé. Krisztus ezáltal hitelesíti a gyülekezetek kormányzatát és arra utal, hogy bár Ő minden egyes hívő életében jelen van – mégis különösképpen jelen van akkor, amikor gyülekezetekként állunk meg előtte. Jézus az övéit testületileg is meg akarja szólítani! Krisztus a helyi gyülekezetben többféleképpen is jelen van: a Szentlélek által, a hirdetett ige által és jelen van a gyülekezet kormányzó testületében is, hiszen ők képviselik a kulcsok hatalmát – a krisztusi autorítást a gyülekezet felé. Ezt a fajta krisztusi jelenlétet nem tapasztalhatják meg azok, akik magányosan járják útjukat. Természetesen sok az egyéni igéret a Bibliában, de nem tévedünk ha azt mondjuk, hogy legalább ugyanennyi igéret szól a közösségeknek is. Akarsz-e a közösségi áldásokban részesülni? Csatlakozz egy helyi gyülekezethez!

7. Mert csak így részesülhetsz azokban a lelki javakban, amelyeket másként nem kaphatsz meg Ezeket a lelki javakat Isten nemcsak azért adta, hogy általuk növekedjünk és erősödjünk, hanem azért is, hogy vezessen, védelmezzen és bátorítson bennünket a keskeny úton való járásban. Nos, melyek ezek a javak? – kérdezhetjük.

(a) Először is a pásztori felügyeletet említenénk meg. Ez a gyülekezeti tagságból eredő legkézenfekvőbb áldás. Talán eszedbe sem jutott eddig, de ez a keresztyén életforma egyik nélkülözhetetlen eleme. Szomorú látni azt, hogy sokan kivonják magukat a pásztori felügyelet alól. Az ige tanítása viszont egyértelmű ebben a kérdésben is. (1Thesz 5,12; Zsid 13,17; 1Pét 5,2-3) A lelkipásztor felügyeli a nyájat, tanítja, vezeti és tanácsolja a gyülekezeti tagokat. Ha kell int, fedd, buzdít és felvilágosít. A pásztorok Istentől rendelt vezetők, akik a nyáj összefogásán és legeltetésén fáradoznak. A pásztor nélküli bárányok viszont ide-oda csatangolnak táplálékkeresés végett, és közben nem veszik észre, hogy milyen veszélyeknek teszik ki magukat.

(b) Másodszor a testvéri közösséget és az ebből származó áldásokat neveznénk meg. Az új tag megtapasztalhatja a testvérek szeretetét és segítőkészségét, hiszen nemcsak az új tag kötelezi el magát a gyülekezet mellett, hanem a gyülekezet is a tag mellett. Együtt sírnak, együtt örülnek és együtt imádkoznak vele. Miért van az ma, hogy sokan nem találják a helyüket? Panaszkodnak, hogy őket nem érti meg senki, nem szereti igazán senki, hogy érettük nem imádkozik senki? A válasz egyszerű: mert nincs pásztori felügyelet fölöttük, sem pedig egy testvéri közösség mögöttük.

(c) Harmadszor a sákramentumok helyes kiszolgáltatását hangsúlyoznánk. Lehet, hogy egyesek megütköznek ezen, de a sákramentumokban is csak a gyülekezeti tagok részesülhetnek. Krisztus azért is rendelte a keresztséget és az úrvacsorát, hogy általuk az Ő testéhez és az egymáshoz való tartozásunkat is szemléltesse. A sákramentumokat csak a gyülekezetben lehet kiszolgálni! Erre nézve lásd az 1Kor 11,15-22-t. Itt a sákramentumok közösségi aspektusát különösen kiemelnénk, már csak azért is mert ezt sokan szeretnék mellőzni. Az úrvacsora kapcsán például azt hangsúlyozzák, hogy az személyes lelki közösség Krisztussal (ami egyébként igaz! ), de nemcsak vele hanem egymással is – tesszük hozzá mi. Vizsgálja meg mindenki, hogy kivel vállal úrvacsorai közösséget! És itt legyünk tekintettel arra is, hogy számolnunk kell a közösségvállalásból adódó bűnrészességgel is. (1Tim 5,22; 2Jn 11).

(d) Negyedszer a gyülekezeti tagság lehetőséget ad, illetve teret biztosít arra is, hogy gyakoroljuk magunkat az Istentől kapott lelki ajándékainkban. A helyi gyülekezet egy olyan ,,aréna”, ahol ezeket az ajándékainkat kamatoztathatjuk és csiszolhatjuk. A lelki növekedést is csak a gyülekezetben lehet nyomon követni, az esetleges tévedéseket és bukásokat is itt illik korrigálni. A gyülekezetben ismerhetik fel azt, hogy például valaki alkalmasnak bizonyul-e különböző egyházi szolgálatokra vagy feladatokra. Aki például egyházon kívül, azaz külmisszióban szeretne szolgálni, annak először a gyülekezeten belül kell bizonyítania (Ef 4,16; 1Tim 3,1-8; Tit 1,5-9). Honnan tudjuk, hogy ki alkalmas a szolgálatra? Az igehirdetői szolgálatra való alkalmasságot is például nem a teológián kellene eldönteni! A gyülekezet vénei (presbiterei) ajánlása nélkül senki sem jelenkezhetne a szolgálatra. Sajnos ma rengeteg az olyan önjelölt szolgálattevő, akik kizárólag az ,,Úr vezetésére” hivatkozva elvállal bizonyos szolgálatokat és később kiderült, hogy sajnos alkalmatlan annak elvégzésére. Ezekben az esetekben általában mindig hiányzott a háttérben álló gyülekezetek ajánlása.

Az előbbiekből kitűnik, hogy a keresztyén ember életének számos aspektusa a gyülekezethez kötődik. Persze, lehet valaki úgy is keresztyén, hogy soha nem csatlakozik semmilyen gyülekezethez. A saját maga ura marad, aki nem akarja alávetni magát semmiféle biblikus autoritásnak. De ebben nem lesz sok öröme. Az ilyen keresztyént folyamatos önsajnálat környékezi, saját maga körül forog és könnyen szenved lelki hajótörést. Olyan mint a parázs, amit kivettek a tűzből. Kihűlés fenyegeti! Ezért rendszeresen járogatnia kell olyan alkalmakra ahol ,,feltöltekezhet.” Ez viszont egy ideiglenes megoldás. Az igazi biblikus megoldást egy hitvalló vagy igaz gyülekezethez való csatlakozás adja. ,,Minden keresztyénnek sokat kellene gondolkodnia és imádkoznia ezért a kérdéskörért, majd ezután úgy kellene rendeznie az életét is, hogy Isten igaz gyülekezeteinek munkáját előmozdítsa.”^[24] – szólít fel Daniel Wray. Isten igaz gyülekezeteinek ügyét pedig – legalább is első lépésként –, csakis a gyülekezeti tagság felvállalásával támogathatjuk. Isten adjon nekünk ehhez a döntéshozatalhoz igei tisztánlátást és bátorságot. Hiszen itt valósul meg az igazi testvéri egység, amelyről Jézus beszélt: ,,Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk; hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem.”^[25]

III.

Ha már megértettük az egyháztagság fontosságát és szükségességét, vizsgáljuk meg végül, hogy milyen egyházhoz illetve felekezethez kell csatlakoznunk. Ha valaki megtért Krisztushoz, olyan közösséghez kell csatlakoznia, ahol hozzá hasonlók vannak. Biblikus és logikus, nem? Olyanokhoz, akiknek ugyanaz az Uruk, egy értelemben és egy akaraton^[26] vannak, akik ugyanazon hitigazságokat mondják magukéiknak. Ahol a tagság bizonyságot tett hitéről, ahol tiszta a tanítás, ahol a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki, ahol rend és fegyelem van, ahol a misszió kiemelten hangsúlyos.

Ahol biblikus istentisztelet^[27]ennek része a sákramentumos istentisztelet is! ) mutatnak be, ahol lelki közösség alakulhat ki. A reformátorok ezt a hitvalló közösséget igaz egyháznak nevezték és egyes hitvallásokban egy egész cikkelyt szenteltek ennek a kérdésnek. A Németalföldi Hitvallás 28. cikkelyének summája például ez: Mindenki köteles az igaz egyházhoz csatlakozni. Nem egy tetszőleges – a keresztyén szabadság területére passzolható – kérdés ez tehát. Nyilván, a ,,kötelező” szó egyeseket kifejezetten zavar. Ezért hirtelen törvényeskedésről netalán perfekcionizmusról kezdenek beszélni. Holott csak egyszerű engedelmességről van szó. A cikkely pedig ezt tanítja:  (

,,Hisszük, hogy ez a szent gyülekezet azoknak a közössége, akik üdvözülnek, és hogy ezen kívül nincs üdvösség, és bármilyen rendű és rangú is valaki, nem szabad félrevonulnia, sem magában bízni, hanem mindenki köteles ahhoz csatlakozni... hívő kötelessége, hogy Isten igéje szerint elszakadjon azoktól, akik nem tagjai az egyháznak, és csatlakoznia kell egy gyülekezethez, amelyet Isten valahol alapított, még akkor is, ha a hatóságok vagy a fejedelmek rendeletei ellene lennének is, és ha halálbüntetés vagy testi fenyíték is érné őket emiatt.minden Ezért mindazok, akik elhagyják, vagy nem csatlakoznak hozzá, Isten parancsa ellen cselekesznek.”^[28]kiemelések tőlem) (

A 29. cikkely pedig arról beszél, hogy ,,az embernek Isten igéje alapján gondosan és körültekintően meg kell különböztetnie, melyik az igaz egyház.” A hitvallás tehát döntés elé állítja a mindenkori keresztyéneket. A döntést pedig komoly mérlegelés kell, hogy megelőzze. A cikkely két kategóriájú keresztyént céloz meg:

1. Először azokat, akik nem akarnak csatlakozni. Talán ők vannak kö‘nnyebb helyzetben. Hiszen eddig nem tartoztak sehova. Nekik ,,csak” csatlakozniuk kell. Mintha ezekhez a habozó emberekhez szólna Daniel Wray, aki igen eszméltetően érvel a gyülekezeti tagság és a csatlakozás mellett:

,,Gondoljunk bele, hogy milyen általános hatása lenne Isten egyháza mellőzésének. Ha helyes, hogy egy ember távolmaradjon és ne kötelezze el magát (egyháztagként), akkor miért ne tehetné ezt meg kettő? És ha kettő megteheti, miért ne tehetné ezt meg három? Ha pedig három, akkor miért ne tehetné ezt mindenki? De ha mindenki ezt tenné, hogyan válna láthatóvá Isten országának bizonyságtétele ebben az Istentől elfordult és elvetemedett világban? Amikor ilyen jellegű magatartásbeli szokásokat vizsgálunk, mindig jó dolog feltenni magunknak a következő kérdést: Mi történne akkor ha mindenki így gondolkodna? Ha pedig ez a vizsgálódás annak kimondására kényszerítene, hogy: »Ez nagyon rossz hatást váltana ki, ha mindenki elhanyagolná az egyházat (és a gyülekezeti tagságot) úgy mint én«, akkor kérdezd meg magadtól is: Miért kezelem magam kivételként ez alól? ”^[29] 

Másfelől érdekes az is, hogy mindenki vágyik egy igazi testvéri közösségre, de lehetőleg úgy, hogy a közösség megalapításában ne kelljen részt vállalni. És ez az, ami nem megy, testvérek! Egyetlen felelős keresztyén ember sem lehet egy önálló sziget. ,,Minden hívőnek törekednie kell egy igazi keresztyén közösség fenntartására.”^[30] – mondja dr. Peter Masters, aki a mai keresztyén ember egyik legnagyobb problémájának a testvéri közösség hiányát látja. Nos, hol adja magát ez a közösség a legtermészetszerűbben, ha nem a gyülekezetben? (Ez persze nem jelenti azt, hogy egy gyülekezeten belül a közösség csak úgy magától ,,van.” A közösség létrehozásán, megerősítésén és elmélyítésén munkálkodni kell! ) Ha valaki viszont nem csatlakozik a gyülekezethez, akkor ennek rövid időn belül két következménye lesz: a független gondolkodás (nincs autorítás fölötte! ) és az elkerülhetetlen magány (nincs közössége! ). A mi kérdésünk az ilyen testvérek felé így hangzik: Élő kövek vagytok-e a lelki épületben, a lelki házban? Vagy külön hevertek a domboldalon, ahol elborít a fű, esetleg az avar? Engedelmeskedtek-e Isten parancsának? Emlékeztetnénk, hogy a parancs így szól: ,,Ti magatok is mint lelki kövek, épüljetek fel lelki házzá...”^[31] Milyen abszurd dolog úgy beszélni a keresztyénekről mint Krisztus testéhez tartozókról – akik testvérek, egy ország polgárai, papok egy közös templomban, katonák ugyanazon hadseregben, örökösei egy csodálatos hagyatéknak, bárányok ugyanabban a nyájban, Isten házanépéhez tartozók stb. – ha ennek nincs semmilyen látható szervezeti megnyilvánulása. De még ennél is többről van szó! Jelle Faber végső következtetése ebben a témakörben így hangzik: ,,Az egyház, Isten népének a közössége. De lehet valaki Isten gyermeke és ezért az Ő népéhez tartozó úgy is, hogy nem csatlakozik Isten népének a közösségéhez. Pedig ez bűn.”^[32]

Faber tehát nem körtönfalaz. Kimondja, hogy aki nem csatlakozik, az vétkezik. Fontolja meg tehát mindenki jól, hogy mit tesz. A dolgok summája tehát ez: nemcsak az egyén és az egyház szempontjából fonák dolog az independentizmus, hanem mindezek mellett még bűn is. A kiút ebből pedig egy helyi hitvalló gyülekezethez való csatlakozás. Ame‘nnyiben ez nem történik meg, a keresztyén ember élete – ,,a hit magánügy” jelszó leple alatt – a személyes és elfogult érdekek játékszerévé válik. Erre hívják fel figyelmünket nyugati testvéreink is az egyik evangéliumi lap hasábjain:

,,Krisztus egyénekként ment meg, de nem egy egyénieskedő életre... személyes üdvösség hangsúlyozása sok problémához vezet, amennyiben nem hangsúlyozzuk legalább ugyanennyire a gyülekezet fontosságát... az igazi keresztyének is gyakran elbuknak abban, hogy nem értik meg a helyi gyülekezet igazi természetét.”MégA^[33] 

Reméljük, hogy mindazok, akiknek ,,csak” csatlakozniuk kell meghallják, hogy mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.

2. Másodszor, azokat a keresztyéneket célozza meg a hitcikkely, akik nem akarnak a hamis vagy liberális egyházaktól elszakadni azért, hogy később csatlakozhassanak az igaz/hitvalló egyház(ak)hoz. Pedig ezeknek a keresztyéneknek alapvetően két lehetőségük lenne: vagy a céltudatos reformáció vagy a szeparáció. De semmiképpen sem dolgozhatnának együtt a liberális és nem keresztyén táborral. Mégis ezek a keresztyének úgy élnek ebben a kompromisszumos helyzetben mintha a 2Kor 6,14-18 már nem is lenne a Bibliában.

Amikor a hitvalló igaz egyház illetve egyháztagság kérdése előjön – minden ilyen keresztyén menekül vagy félrebeszél. Próbálnak kitérni a téma elől. Ez lenne a helyes magatartás? – kérdezzük. J. Gresham Machen egykor szintén ezt tapasztalta a presbiteriánus egyházban.^[34] Egy felhígulóban lévő keresztyénséget. Csakhogy az ő viszonyulása teljesen más volt: ,,Nos, mit tegyünk? ” – kérdezte. Majd így folytatta:

,,Azt gondolom barátaim, hogy bármibe kerüljön is, de legalább szembesülnünk kell a tényekkel. Igen, ez kemény lesz, a félénk lelkeknek kegyelet nélkülinek tűnhet, és sokan meg is sértődnek. De Isten nevében, jertek szabaduljunk meg végre ettől a színleléstől és tettetéstől, és lássuk meg a valóságot! Álljunk már le abból, hogy statisztikákkal nyugtassuk magunkat, és inkább nézzünk szembe a lelki tényekkel. Vonjuk be ezt a leértékelt pénznemet és térjünk vissza az arany standardhoz.”^[35]

Az üzenet igen kijózanító: lelki infláció van az egyházban! Ezzel kellene szembenézi. A baj csak az, hogy ezt senki nem akarja észrevenni! Megdöbbentő, hogy az evangéliumi vezetők is mennyire zavarosan nyilatkoznak és milyen fonákul reagálnak az igaz egyházzal és a reformációval kapcsolatos kérdésekre. Őszintén mondjuk, hogy néha nem hiszünk a szemünknek! Miközben elhatárolja magát bizonyos irányzatoktól, ezt mondja egyik testvérünk (akivel egyébként sok más kérdésben egyetértünk): ,,Vannak, akik azt várják, hogy hozzunk létre egy bibliai mintájú ún. tökéletes egyházat.”^[36] Az igaz egyházat azzal akarja lejáratni, hogy azt a tökéletes egyház igényével fellépőnek mutatja be. Emlékezzünk, hogy erre a jelenségre már utaltunk cikkünk első részében. Ehhez csak két megjegyzést fűznénk hozzá:

1. A Bibliától távol áll, hogy tökéletes gyülekezetekről/egyházról beszéljen. Olyat senki nem tud itt a földön létrehozni. Ahhoz angyalokból és nem megváltott bűnösökből kellene, hogy alkossák az egyháztagságot. Objektív módon sehol nem beszél az ige tökéletes gyülekezetről/egyházról. Ha netalán olvasnánk is ilyesvalamiről, akkor azt Isten és az örökkévalóság szempontjából teszi^[37], hogy annak láthatatlan aspektusára utal. Általában arról olvasunk az igében, hogy igenis voltak problémák a gyülekezetekben. Éppen azért, mert ezek élő gyülekezetek voltak. A hamis egyháztól való óriási eltérés éppen a problémák kezelésében és komolyan vételében mutatkozik meg. A ,,lelkileg” halott gyülekezetekben viszont nincsenek problémák. Legfennebb ál-problémák és azokat sem kezelik ,,biblikusan.”  úgy

2. Ha a Biblia és az Újszövetség nem szolgáltat elegendő alapot (,,mintát”) egyházképünk meghatározásához, akkor vajon hol találhatunk megfelelő eligazítást erre nézve! ?  Mégis milyen mintájú egyházat szeretnének létrehozni illetve támogatni ezek a testvérek? – kérdezzük értetlenkedve. Saját mintájút? Emberi mintájút? Vagy magyar mintájút? Egyáltalán milyen mintájú a mai egyház és a mai tagság? Ha nem bibliai? Nem értjük, hogy miért kifogásolja a szerző a bibliai mintát? Talán valami baj van azzal? Ha igen, akkor ne csodálkozzanak azon, hogy nekünk kissé más az ekkléziológiánk. Majd így folytatja:

,,Krisztus magyarországi teste gyülekezetekben él, és mi nem akarunk sem egyházunktól, sem gyülekezeteinktől elszakadni, legyenek azok bármilyen elesett vagy haldokló állapotban is! ”^[38]

Kimondják, hogy semmi szín alatt nem kívánnak elszakadni senkitől. Hát ez bíztató perspektíva! ? Csak arra kérjük a testvéreket, hogy ezt ne nevezzék reformátori szemléletnek! Gondoljuk el, hogy mi lett volna ha Luther vagy Kálvin így gondolkodott volna. Ilyen előfeltételekkel és hozzáállással nem lehet reformációhoz kezdeni. Sajnos ebben is csak az a kínos identitás zavar látható, amellyel ezek a testvérek több mint egy évtized után is küszködnek. Sajnálatos, hogy a ,,református” evangéliumiak körében nincs konszenzus és engedelmesség az ekkléziológia eme fontos kérdésében. Ehelyett saját módszereiket és programjaikat részesítjük előnyben.

A kortárs református teológus James Montgomery Boice a mai evangéliumiak botladozását elemezve így vélekedik:

,,Mi a baj az evangéliumiakkal? A válasz az, hogy elvilágiasodtunk. Feladtuk a Biblia igazságait és az egyház történelmi teológiáját, amely ezt kifejezte... tiszta, biblikus és jól értelmezett teológia hiányában pedig az evangéliumiak a mai idők pragmatizmusának és konzum-társadalmának prédájává váltak.”Egy^[39]

Ha ez nem lenne igaz, akkor az evangéliumi keresztyéneknek látniuk kellene, hogy a hamis és liberális egyházaktól el kellene határolodniuk, nem pedig kiegyezniük. Ez pedig abszolút nem észlelhető! Igazság és hamisság békésen megfér egymás mellett ugyanazon fedél alatt. Hallgassuk ismét J. G. Machent:

,,A láthatatlan egyház pedig, amely a megváltottak közössége, a­zok­ban a keresztyén közösségekben lesz nyilvánvalóvá, amelyek a mostani látható egyházat képezik. De mi az, ami mégis kifogásolható ebben a látható egyházban? Mi okozza nyilvánvaló gyengélkedését? Bizonyára sok ilyen gyengeségről beszélhetnénk, egy azonban különösen világos: a mai egyház hűtlenné lett az Úrhoz azáltal, hogy nemcsak tagjai sorába fogadott be tömegesen nem keresztyén személyeket, hanem tanítói /lelkészei közé is. Valóban elkerülhetetlen, hogy olyan személyek is utat találjanak a látható egyházba, akik nem igazi keresztyének, hiszen az esendő ember nem tudja megkülönböztetni a szíveket... azonban nem ezt a tévedhetőséget szeretnénk megvizsgálni, hiszen nem az a baj, hogy az egyház befogad olyan egyéneket is, akiknek bizonyságtevésük esetleg nem őszinte, hanem az, hogy ugyanakkor olyanokat is tömegesen befogad, akik valójában soha nem is tettek semmilyen bizonyságot hitükről, és akiknek magatartása homlokegyenest ellenkezik a keresztyén magatartással.Mi Mitöbb, ezek az emberek nemcsak a közösségnek lehetnek tagjai, hanem a lelkészi körnek is, sőt egyre nagyobb mértékben befolyásolhatják mind az egyház vezető testületeit, mind pedig az egyházi tanítást.”^[40]

Majd így folytatja: ,,A mai egyház számára a legnagyobb veszélyt nem külső ellenségei jelentik, hanem a belső ellenségek, egy olyan egyházban jelenlevő hit és gyakorlat, amely velejéig keresztyénellenes.”

Mintha tegnap írta volna nekünk. Sajnos ma nagyon sok keresztyén és keresztyén vezető nem akar erre figyelni. Tudatosan elzárkoznak ettől, s bedugják füleiket mint azok zsidók, akik István diakónus prédikációját nem akarták meghallani. (ApCsel 7. fej.) Pedig mire lenne szükség? Machen világosan fogalmaz: ,,Egy dolog azonban mégis egyértelmű – akár keresztyének a liberálisok, akár nem – a liberalizmus semmiképpen sem azonos a keresztyénséggel. Éppen ezért egyáltalán nem kívánatos, hogy a kettőt ugyanazon a szervezeten belül hirdessék. A jelen legsűrgetőbb kiáltása, hogy ezt a két felet/tábort különválasszuk.”^[41]

Magyarul: az igaz egyház és az elhatárolódás mellett foglalt állást. Jelle Faber szintén beszél arról, hogy az igaz egyház lebecsülése oda vezetett, hogy a keresztyének nem értették meg a hamis egyházaktól való elszakadás, illetve elhatárolódás fontosságát.

Ne gondolja senki az olvasók közül, hogy csak mi hadakozunk ezzel a mentalitással. A reformátoroknak sem volt könnyű dolguk. Kálvin leveleiben nikodémusi^[42] szindrómaként mutatja be ezt – a szerinte is csökönyös – magatartást. Több levelet ír erről a témakörről, különösen 1540 és 1562 között. Leveleiben tárgyalja a sorozatos kifogásokat a katolikus egyház elhagyására. Felszólítja ezeket a hívőket, hogy ne vállaljanak istentiszteleti közösséget a hamis vallás követőivel, amennyiben nem akarják magukat is megfertőztetni. Szerinte, ezeket az embereket a hamis egyház foglyul ejtette. Mellesleg önámításban élnek. Mindig mást akarnak csinálni nem pedig azt, amit az ige tanít. Sajnos úgy néz ki, hogy sokszor mindvégig és mindenáron. Kálvin több típusú ,,nikodémusi” keresztyént is megkülönböztet.^[43] Bár az olvasónak hihetetlennek tűnhet, mégis az általa bemutatott ,,nikodémusi” keresztyének ma is fellelhető típusok. Semmi sem változott. Érvelésük, viselkedésük és céljaik – melyek szentesítik eszközeiket –, ugyanazok.

Hely hiányában, mi csak két típust mutatnánk be röviden. Kálvin szerint, az egyik csoporthoz tartoznak azok a keresztyének, akik úgy gondolják, hogy azért kell bennmaradniuk a hamis egyházban, hogy ott az evangéliumot hirdessék. Lassan meg is kedveltetik magukat az emberekkel (a hamis egyházban levő hívőkkel), de a teljes igazságot nem mondják el nekik. Ezt azért nem teszik meg, mert akkor nekik is lépniük kellene. Ez viszont már egy olyan ár, amit nem szeretnének megfizetni. A reformátor szerint pedig ez nem más mint az evangéliummal való visszaélés. (Persze közben különféle egyházi pozíciókat is igyekeznek megszerezni. Elismerésre és elfogadásra pályáznak úgy a hívők, mind a hitehagyott egyházi vezetők körében.)

A másik csoportban vannak azok a keresztyének, akik a keresztyénséget félig-meddig filozófiává alakítják át. Általában jólképzett emberekkel gyarapítják soraikat. Olyanokkal, akik sokat elmélkednek és spekulálnak. De tudálékoskodásuknak nem sok haszna van. ,,Anélkül, hogy túl sokat cselekednének azt várják, hogy talán lesz valamiféle szép reformáció.”^[44] – írja Kálvin. Tétlenségüket azzal igazolják, hogy folyton Istenre hivatkoznak: Ő majd közbeavatkozik és megoldja a helyzetet. Úgy tesznek mintha nekik semmilyen felelősségük nem lenne az egyház reformációjában.

Kálvin arra szólítja fel ezeket a ,,nikodémusi” keresztyéneket, hogy vizsgálják meg lelkiismeretüket és emlékezzenek arra, hogy Isten nem csúfoltatik meg. Ne próbálják ezt a fekélyes sebet egy olyan tapasszal eltakarni, amely nem segítheti elő a seb gyógyulását. És ne várják azt sem, hogy Isten ezt az ,,elkendőzést” helyeselje! Ameddig ez a seb be nem gyógyul, a test nem lehet egészséges!

Ezek után nem árt megkérdezni a kedves olvasótól: Nem tartozol-e te is valamelyik típushoz? Megértetted-e, hogy a biblikus igaz egyházat egyetlen intézmény vagy szervezet sem tudja pótolni? Sem a biblikus egyháztagságot? Megértetted-e, hogy szükséges csatlakoznod egy hitvalló közösséghez/egyházhoz? Felismerted-e, hogy a reformáció kiterjed az egyházszemléletünkkel kapcsolatos kérdésekre is? Jó lenne azt is meglátnod, hogy ez a kérdéskör a reformációs idők egyik fontos velejárója és ismertetőjele volt. Ezt lehet megfigyelni a reformátoroknál, a puritán atyáknál, vagy akár a múltszázadbeli presbiteriánus reformereknél. Ezek tehát egyháztörténelmi tények. Ezért mondjuk, hogy amennyiben a reformációs törekvések valósak és a teljes bibliai tanítást (Tota Scriptura) tartják szem előtt, nem kerülhetik meg sem a biblikus egyháztagság, sem az igaz egyház kérdését. Meggyőződésünk, hogy akik ezeket a kérdéseket elbagatelizállják, nem érdekeltek őszintén a teljes reformációban. Nem foglalkoztatja őket komolyan, hogy milyen állapotban van Krisztus földi látható teste, azaz az illető felekezet. Ebben az esetben viszont legyen világos mindenki előtt, hogy ekkléziológiai reform nélkül semmilyen más reform vagy áttörés nem várható, illetve amennyiben van is valamiféle előrelépés, az is rövidesen megreked.

Imádkozzunk azért, hogy az Úr munkáljon engedelmességet az életünkben, hogy vállaljuk fel az ekkléziológiai reformot. Hiszen úgy az egyházat, mind a tagságot, mind pedig egyházszemléletünket folyamatosan reformálni kell.^[45] Ámen.

©Szőke Imre

Károlyi Gáspár Theológiai és Missziói Intézet

Miskolc