Az igaz Isten helyes tisztelete
Testvérek, elképesztő, hogy mi minden folyik ma istentisztelet fedőnév alatt! A történelmi vagy irodalmi előadásoktól, a hagyomány- és magyarságápoló kampánybeszédekig minden megtalálható a palettán. Ha szükséges, ma már lehet istentiszteletet tartani akár egy szobrászra való megemlékezés ürügyén is.[1] Ilyenkor a ,,prédikációk” elé rendszerint keresnek egy odaillő ,,igét”, elénekeltetnek néhány éneket, elmondanak néhány ,,Mindenható Isten”-hez intézett imádságot, és máris összeállt az ,,istentisztelet.” Mások, gyógyító és ördögűző hadjáratokat indítanak, ugyancsak istentiszteleti keretek között. A visszásságok tehát egymást érik. Sajnos kevesen tudják, hogy ezen alkalmak nagyrésze hamis istentisztelet.
Ha viszont a keresztyének megértenék a biblikus istentisztelet természetét és fontosságát, soha nem vetemednének arra, hogy résztvegyenek ezeken az összejöveteleken, csupán azért mert azok netalán egy templomban kerülnek megrendezésre. Nem járhatnának el misékre sem (merthogy ilyen keresztyének is vannak!). Nem vállalhatnának fel például közös ökumenikus istentiszteleteket katolikus, orthodox, unitárius és más nem evangéliumi ,,egyházakkal.” Nem hozakodhatnának elő könnyelműen olyan istentiszteleti reformokkal, amelyekre a Szentírás nem ad felhatalmazást. Ha a keresztyének megértenék az istentisztelet természetét, nem tudnák tétlenül nézni azt a tömeges félrevezetési gyakorlatot, amikor is hitetlen emberek tömegével azt hitetik el megtéretlen lelkipásztorok, hogy ők most valójában Istent tisztelik. Sőt azt is, hogy alkalmasak Isten tiszteletére, és Isten el is fogadja istentiszteletüket. Ha a hitvalló keresztyének felfognák az istentisztelet fontosságát, nem maradnának oly sokan távol az Úr napján az istentiszteleti alkalmaktól. Megválogatnák azt, hogy kikkel vállalnak közösséget. És hát sokkal komolyabban kezelnék a sákramentumos istentiszteletek kérdését is.
Igen időszerű tehát erről írni, hiszen mint láttuk, a mai idők olvasztótégelyében az istentiszteletről alkotott kép meglehetősen zavarossá vált, nem kis fejetlenséget okozva ezáltal Isten egyházában. Pedig olyan jó lenne tisztán látni! Olyan jó lenne az igaz Istent helyesen tisztelni. A jó hír számunkra az, hogy ez lehetséges! Hálát adunk Istennek, hogy az igében kijelentette nekünk akaratát és elvárásait is. Adottak tehát a válaszok. Nem kell magunkra hagyatkoznunk. Csupán annyi a dolgunk, hogy imádkozó szívvel tanulmányozzuk a Szentírást, hitvallásainkat és hitvalló őseink gyakorlatát.
1 Az istentisztelet fontossága
Ahhoz, hogy megfelelő komolysággal kezeljük témánkat, először is szót kell ejtenünk az istentisztelet fontosságáról:
1. A Bibliában. Ha gondolatban végigfutunk a Szentíráson, nem lehet nem észrevenni, hogy az istentisztelet mindig is egy központi kérdés volt Isten népének életében. Sajnos mára egyre ritkábban az. Az Ószövetséget tanulmányozva már korán azt kell látnunk, hogy az ősatyák ezt igen komolyan vették. Ábrahám például bármerre ment, első dolga az volt, hogy oltárt építsen, és istentiszteletet mutasson be az Úrnak. (1Móz 12,8) A későbbiekben, a pusztai vándorlás ideje alatt Isten maga is kiemelten kezelte ezt a kérdést. Elég itt azokra a pontos rendelkezésekre gondolni, melyek által Izráel istentisztelete szabályozva volt (pl. a szent sátor majd később a templom építése). Néha csodálkozunk (és unalmasnak tartjuk) például Mózes harmadik könyvének részletekbe menő, rengeteg rendelkezését. Ez is azért van, mert még mindig nem értettük meg, hogy Isten milyen fontosságot tulajdonít az istentiszteletnek. Az Úrnak, velünk ellentétben, ez nem egy közömbös kérdés! Legalább ennyi le kellene, hogy szűrődjön bennünk, amikor Mózes harmadik könyvét olvassuk. Később a próféták üzenetének jelentős része is a biblikus istentisztelet helyreállítását megcélzó felszólítás volt. Elég itt például Ámos próféta könyvére gondolni.
Ez a szemlélet az újszövetségben is nyomon követhető. Gondoljunk csak Jézus egyik legkeményebb templomi fellépésére. Milyen apróból történt? Az akkori egyház istentiszteleti rendelkezései durván sérültek. És ezt Jézus nem nézhette tétlenül, ezért űzte ki a kufárokat és a pénzváltókat a templomból. (Mt 21,12-13) De az újszövetségi gyülekezetek élete is az isteniszteletek köré szerveződött. Az alkalmak kellő gondosságal lettek előkészítve, és a hívők rendszeresen résztvettek ezeken. (ApCsel 2,42; ApCsel 20,7) Ehhez képest érthetetlen az a mai, egyébként igen kegyesen előadott nézet, mely szerint Istent ki-ki otthon is imádhatja; ehhez nem szükséges istentiszteletre járnia. Ez egy tetszőleges kérdés – mondják. Pedig az Újszövetségben kifejezett felszólítás van arra, hogy ne mellőzzük ezeket a közösségi alkalmakat. (Zsid 10,25) Pál apostol szintén foglalkozott ezzel; a korinthusiak között például rendet teremtett azért, hogy az istentiszteleten mindenek ékesen és jó rendben történjenek. (1Kor 14,40) És mivel végződik az újszövetség? Többek között a mennyei istentisztelettel a Jelenések könyvében.
2. De a reformátoroknál és a puritán atyáknál is azt látjuk, hogy igen hangsúlyos volt az istentisztelet kérdése. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a reformáció második állomása az istentiszteleti reform volt. A teológiai- és tanbeli reformot az istentiszteleti reformnak kellett követnie. Ez a biblikus és történelmi modell. Teológiai alapvetés nélkül nincs helye az istentiszteleti reformnak. Sajnos a modern istentiszteleti reformok gyakran semmilyen igei támogatottságot nem élveznek. Nincs igei mandátum mindarra, amit keresztyén egyházak ,,istentiszteleti reform” fedőnév alatt lebonyolítnak.
A reformátorok viszont az ige mércéje alapján rendezték vissza az istentiszteletet. Eltávolították a szobrokat, megszüntették a misézést, kiiktattak minden babonás elemet, és hirdették a tiszta igét. Kálvin genfi istentiszteleti reformjai is erről árulkodnak. A puritánok még tovább vitték az elkezdett reformokat. Hangsúlyozták az Úr napja megszentelésének szükségességét; a napi bibliaolvasást, a családi istentiszteletek (áhítatok) megtartásának fontosságát. Elkötelezettségüket mutatja, hogy az üldözések idején, ha kellett, akár a szabad ég alatt is (kinn a mezőn) tartottak istentiszteleteket.[2]
3. Hitvallási irataink is részletesen foglalkoznak az istentisztelettel. Kiemelt helyet kap minden reformátori hitvallásban. Olvassuk át a II. Helvét Hitvallás 4. és 5. fejezetét, valamint a Westminsteri Hitvallás 21. fejezetét. De még a Westminsteri Kiskáté is, első kérdésére adott válaszában Isten tiszeteletét és dicséretét nevezi meg az ember élete céljának.
4. Közösségi és személyes életünkben is rendkívül fontos. ,,A gyülekezeti istentisztelet legmagasztosabb kifejezése annak a kegyelmi szövetségnek, amelyet Isten az Ő népével kötött.”[3] – állapítja meg egyik teológus. Ehhez képest, Isten mai népe néha úgy él mintha senkivel nem lenne szövetségeben. Nincsenek tudatában annak, hogy szövetséges Urukat, tisztelni és imádni kell. Nem látják, hogy ez a szövetség bizonyos kötelezettségek és feladatok elé állítja a gyülekezetet; hogy ebből a szövetséges viszonyból áldások származ(hat)nak. Nem értik az istentisztelet közösségi vonatkozásait. Ezért az istentisztelet egy lényegtelen kérdéssé silányult. Pedig Isten választott népének ez egyik fő feladata: ,,Adjátok az Úrnak neve tiszteletét, imádjátok az Urat szent ékességében.” (Zsolt 29,2)
Személyes síkon folytatva vizsgálódásunkat elmondhatjuk, hogy Isten tisztelete egyedi kiváltsága és örömteli kötelessége minden egyes keresztyénnek. Mert hogyan is ne tisztelnénk és dicsőítenénk Azt, aki a mi Teremtőnk és Megváltónk? Maurice Roberts szerint ez azért is fontos kérdés ,,mert a keresztyén ember ebben az életben arra az örökkévalóságra készül, ahol Isten tisztelete és dicsérete fog betölteni mindeneket.”[4] Ne feledjük, hogy a mennyben fő foglalatosságunk Isten dicsőítése és tisztelete lesz! Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, sajnos úgy néz ki, mintha ma sokan nem készülnének sehova. Milyen érdekes, hogy az űrhajósok pár hetes, maximum pár hónapos űrsétára is akár évekig készülnek, míg az örökkévalóságba tartó keresztyének mellőzik az istentiszteletek drága alkalmait. Ez egyébként a világias keresztyénség egyik fontos ismérve. Készülsz-e az Úrhoz? – kérdezzük. Akkor miért kezeled könnyelműen az istentisztelet kérdését? Avagy nem akarsz készülni a mennyei állapotokra? Mindegy neked, hogy hol, kikkel, hányszor és hogyan készülsz? Vagy talán nem is vágyakozol oda jutni? Vagy talán nem is vagy keresztyén?
Hogyan és mikor vesztettük el az istentisztelet megbecsülését? – kérded. Miért romlott meg az istentisztelet? Ennek számos oka van. Ezen ki-ki bűnbánattal elgondolkodhat. Tény, hogy a mai egyházakat nem igazán érdekli a biblikus istentiszteleti reform. És az is biztos, hogy a bűn mindent megront, burjánzása mindenre kiterjed, ha teret biztosítunk neki. Kálvin szerint ,,semmit sem könnyebb megrontani, mint Isten tiszta tiszteletét.” Itt az ideje tehát annak, hogy komolyan vegyük az istentisztelet kérdését. A Sátán persze ezt nem akarja. Nem szeretné, hogy mi Istenre figyeljünk és ,,haza” készüljünk. Azt akarja, hogy mi itt és most érezzük jól magunkat. Ezért emberközpontú és érzelemorientált a mai ,,istentiszteleti” alkalmak jelentős része. De mi ne feledkezzünk el arról, hogy merre tartunk.
2 Buktatók
Az istentisztelet témakörének legfontosabb buktatói a következő három kérdés köré csoportosíthatók: (1) Kit kell tisztelni? (2) Kik tisztelhetik Istent? (3) Hogyan kell tisztelni Istent? Vegyük sorra ezeket a kérdéseket és vizsgáljuk meg mit mondhatunk el róluk az ige alapján.
2.1 Kit kell tisztelni?
Talán most mindenki megrökönyödve azt gondolja: Miféle kérdés ez? Hogyhogy kit kell tisztelni, imádni? Hát természetesen Istent! Ezt mindenki tudja. Itt viszont tegyünk hozzá egy kis pontosítást, amely igen lényeges és valójában vízválasztója ennek az egész kérdéskörnek. Az igaz Istent kell imádni, azaz a Biblia Istenét, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Vagy még pontosabban: azt az Istent, aki Jézus Krisztusban jelentette ki magát a világnak. Miért fontos ezt leszögezni? Egyrészt azért, hogy ne tegyük Istent nevetségessé; másrészt azért, hogy a mi istentiszteletünk ne torkolljon bálványimádásba.
Minden vallás ugyanazt az Istent tiszteli?
Mára ugyanis teljesen elfogadottnak és bejáratottnak számít az a felfogás, mely szerint mindenki ugyanazt az Istent imádja. ,,Nyilván ez az Isten, néha más nevet használ, másként mutatkozik be, és helyenként másként is imádják. De lényegében minden vallás ugyanazt az Isten imádja a maga módján.” – halljuk a népszerű érvelést. Ezt a szemléletet aztán sokan kritikátlanul elfogadják, anélkül, hogy akár egy kicsit is elgondolkodnának felette. Elhiszik azt, hogy Jehova, Allah vagy Buddha, esetleg Zeusz neve alatt/mögött, ugyanazon transzcendens[5] , legfőbb lelki lény értendő. Sőt, azt is készséggel elhiszik, hogy a Biblia, a Korán, a védikus iratok, a Mormon könyve stb. ugyanazon Istentől származó, egyenlőképpen hiteles kijelentések. Innen már csak egy lépésre van az a megállapítás, hogy minden vallás ugyanazt az Istent tiszteli.
Az illusztráció pedig, amit bevetnek ennek szemléltetésére körülbelül így hangzik: Isten a hegy csúcsán van. Az embernek oda kell feljutnia. Mivel Isten sokféleképpen kijelentette magát, több ösvény vezet hozzá. De lehet a sziklafalon kötélhágcsót használva is felmászni, esetleg helikoptert igénybe venni. A lényeg az, hogy Istenhez jussunk. Minden vallás ugyanazon Istenhez vezet.
Nos, a baj akkor kezdődik el, ha megvizsgáljuk külön-külön Jehovát, Allahot, Buddhát, Zeuszt és a többieket, és azt látjuk, hogy jellemükben, tulajdonságaikban, értékrendjükben, hatalmukban, cselekedeteikben és munkáikban stb. különböznek egymástól. Sőt, lejegyzett beszédeik is (Biblia, Korán, Mormon könyve stb.) számos helyen ellentmondanak egymásnak. Így lassan kezd kibújni a szög a zsákból!
Ezért a mi ,,ellen-illusztrációnk” így hangzana: Képzeljünk el egy embert, aki mindenhol másként mutatkozik be (más névvel áll elő) és mindenütt mást mond, másként viselkedik és cselekszik. Nos, ha egy ilyen emberrel találkoznánk, tudnánk-e bízni benne? Minek szoktuk nevezni az ilyen embert? Leggyakrabban sarlatánnak vagy szélhámosnak. Ezen táborhoz tartozók egy ilyen istent kínálnak nekünk.
Mindazok, akik ezt az elméletet elfogadják – anélkül hogy észrevennék –, Istenből egy sarlatánt csináltak. Egy olyan önmagával meghasonlott lényt, aki azt sem tudja, hogy Ő maga kicsoda, és azt sem, hogy mit mondjon az embernek az üdvösség vagy az élet értelme felől. Magyarul: össze-vissza beszél! Hiszen minden vallás mást és mást tanít ezekről a lényeges kérdésekről.
Zeusz mellesleg sok erkölcsi kérdésben nem egyezne meg Jehovával. Allah pedig nem igazán tudja mi az, hogy szeretet. Na, meg aztán sem Zeusznak, sem Allahnak, de még Buddhának sincs egyszülött Fia. Olyan Fiuk pedig különösen nincs, aki meghalt volna az emberek bűneiért. (Jn 3,16; 1Jn 2,2) Valójában soha nem érdekelte ez utóbbi hármat az emberiség sorsa! Akkor hogyan lehetnek ezek hárman (meg a többiek) azonosak Jehovával, a Biblia Istenével? Sehogy! Következésképpen, egy igaz vallás van, egy igaz Isten (1Jn 5,20), és egy út Őhozzá (Jn 14,6). És nekünk ezt az igaz Istent kell imádnunk!
Akinek ez egyértelmű, adjon hálát az Úrnak a világosságért, amit kapott. Mert sokaknak ez korántsem ilyen egyértelmű. Az úgynevezett Ökumenikus Chartá-t aláíró egyházak[6] (és vezetőik) egyáltalán nem jutottak el ennek felismerésére. A Charta III. főrészének 11. cikkelye például így fogalmaz:
,,Minden szinten építeni kell tehát a Krisztus-követők és a muzulmánok kapcsolatait, illetve a keresztyén-iszlám párbe-szédet. Kifejezetten indítványozzuk azt, hogy folyjanak meg-beszélések az egy Istenbe vetett hitről és az emberi jogok értelmezéséről.”
A Charta szerint a muzulmánok is ugyanabban az Istenben hisznek mint az aláíró keresztyének. Persze ezen nem kell csodálkozni. Botránkozni lehet ugyan, de csodálkozni nem kell. Ezek a dokumentumok az ökumenikus mozgalom haladásának megjósolható állomásai. Sajnos az ilyen jellegű megnyilatkozásokkal számolnunk kell a jövőben is.
A pápa például már többször is, de legutóbb 2002. januárjában az olaszországi Assisiba invitálta több világvallás vezetőjét, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a világ békéjéért imádkozzanak, illetve, hogy az ökumenikus egységet munkálják. A találkozón több vallás és felekezet képviseltette magát.[7]
Látjuk-e, hogy milyen előfeltételezésen alapul egy-egy ilyen összejövetel mögött? A háttérben ugyanis itt is az állt, hogy ezen vallások képviselői ugyanazt az istent tisztelik, ezért jöhetnek elébe imáikkal. És ha ugyanahhoz az istenhez többen járulnak oda, nagyobb a valószínűsége annak, hogy imáik meghallgattatásra találnak. Az assisi kápolnában aztán ezek a vezetők közösen imádkoztak istenükhöz a béke érdekében.
Nos, próbáljuk meg ezt a szemléletet visszavetíteni a bibliai időkre. Ha ez igaz, akkor Baál, Molok, Dágon, Márduk stb. és a többi isten ezen teória szerint azonos Jahvéval, illetve mind az Ő megjelenési formái. Akkor a Diána tisztelők is helyet kellett volna kapjanak az efézusi gyülekezetben, hiszen végső soron ők is Istent imádták – a maguk módján. Tényleg így lenne? Szerencsére Pál, korábban pedig Mózes, Józsué, a bírák és a próféták és nem utolsó sorban maga Jézus is másként vélekedtek erről. Reméljük, hogy mindannyiunk előtt nyilvánvaló ezen nézet tarthatatlansága.
Mi a helyzet a ,,keresztyénség” berkein belül?
Nos hadd mondjuk el azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy azok a tömegek, akik világszerte összegyülnek ,,keresztyén” templomokban az igaz Istent imádják. Sőt, nagyon könnyen előfordulhat – és most fogózkodjunk meg jól –, hogy katolikus vagy református templomokban sem tisztelik az igaz Istent. Néha az ún. ,,keresztyén egyházak” nézetei sem különböznek sokban az előbbiekben említett nézetnél.
Az unitárius teológiában is például rendjén van az, amiről a korábbi paragrafusban beszéltünk. Isten szerintük is (legfőbb lelki lényként, egyedüli transzcendens valóságként) valójában egy, csak különféleképpen szólt és jelentette ki magát. Íme egy káté kérdés-feletet ennek igazolásaképpen:
K: Hogyan jutottunk tisztább valláshoz?
F: A vallástörténelem tanítása szerint tisztább valláshoz úgy jutottunk, hogy Isten küldött felvilágosult, bölcs valláserkölcsi tanítókat, akik az értelemmel megegyezőbb, tisztább vallásos meggyőződésre vezettek. Isten küldötteit prófétáknak, apostoloknak vagy vallásalapítóknak szoktuk nevezni. A történelem folyamán Istennek ilyen küldöttei voltak: Zoroaszter a perzsáknál, Konfucius a kínaiaknál, Buddha a hinduknál, Mózes és a próféták a zsidóknál, Mohamed az araboknál.[8]
Majd a továbbiakban így folytatja a káté:
K: Ki volt Isten legnagyobb prófétája?
F: Isten legnagyobb prófétája Jézus volt, a keresztyén vallás megalapítója. Ő tanított meg Isten igaz ismeretére és szeretetére.[9]
Az unitarianizmus ennek ellenére ,,történelmi keresztyén egyház.” Pedig nem a Biblia Istenét tiszteli. Jézust pedig egy lapon emlegeti Zoroaszterrel és Konfuciusszal. De a római katolicizmusról vagy az arminiánus keresztyénségről sem mondhatunk el túl sok jót az istentisztelet vonatkozásában. Ők sem a Biblia Istenét imádják. Arthur W. Pink keményen foglalja össze mindhárom irányzat tévelygéseit:
,,...ezek saját értelmük koholmánya szerinti istent készítettek. Ilyenek az unitáriusok, akik tagadják a Szentháromságot. Ilyenek a római katolikusok, akik a Megváltó Anyjához folyamodnak segítségért, és azt hirdetik, hogy a pápának hatalma van a bűnök bocsánatára. Ilyen az arminiánus keresztyénség döntő többsége, amely egy kiábrándult, csalódott és legyőzött istenségben hisz.”[10]
Pedig a Biblia Istene egy hatalmas Isten, aki az Ő dicsőségét másnak nem adja. (Ézs 48,11) Mégis Mária egyelőre még mindig társmegváltó, az arminiánusok istene pedig képtelen biztosítani és alkalmazni azt az üdvösséget, amelyet lehetővé tett mindenki számára.
Végül mi van a liberális protestánsok (reformátusok, evangélikusok stb.) istenével? Az ő istenük alapvetően egy jóindulatú, mindenkinek megbocsátó és mindenkin könyörülő isten. Ő a ,,Mindenek Atyja”, aki nem foglalkozik a bűnnel, akinek szentsége lassan elpárolgott, aki elfogad úgy, ahogy vagyunk, megtérés és bűnbánat nélkül. Továbbá, a liberalizmus Istenének egyik legfőbb tulajdonsága a szeretet. Ő azért van, hogy nekünk szolgáljon, hogy életünket szebbé, jobbá tegye. A liberális egyházakban Istent egy olyan haverrá degradálták, akinek elvárásai velünk szemben alig vannak, de kötelességei annál inkább. J. Gresham Machen szerint a liberalizmus ,,arra törekszik ugyanis, hogy elmossa a határt Isten és a világ között, s hogy eltörölje Isten és az ember között feszülő éles személyes különbséget.”[11]
A liberalizmus így egy megcsonkított istenképet kínál, amely a Biblia Istenének olcsó karikaturája. Nyilvánvaló tehát, hogy a Biblia Istene ettől az istentől is különbözik.
Saját istenkép
A hétköznapokban is azt tapasztaljuk, hogy az emberek saját elképzeléseik alapján mintázzák meg Istent. Saját istenképük van, de arra nem gondolnak, hogy az akár teljesen hamis is lehet. Fogalmuk sincs arról, hogy elbukott, bűnös állapotukból adódóan nem rendelkezhetnek egy biblikus istenképpel. Hogy az igaz istenismeretet a bukás következtében elvesztették.
Nem tudják, hogy a Szentírás tanításának megismerése nélkül nem lehet egy egészséges istenképük. Jézus Krisztus megismerése nélkül pedig végképpen nem ismerhetik meg az igaz Istent. Jézus maga mondta: ,,Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9) és ,,Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) Ezért kell óvakodnunk azoktól, akik sokat beszélnek ugyan Istenről, de közben Jézus Krisztusról, Isten örökkévaló és vele egylényegű Fiáról említést sem tesznek (pl. Jehova Tanúi).
Szociológiai megfigyelés kíván lenni és nem komoly teológiai érv, de mindenképpen érdekes, hogy az emberek 90% ,,templomba” vagy ,,misére” megy és nem ,,istentiszteletre”. Ez is azt illusztrálja, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy ki elé járulnak, sem azzal, hogy miről szól az istentisztelet. Nem tudják, hogy nekik egy hatalmas, szent, élő Isten előtt kell megállniuk, Őt kellene tisztelniük méghozzá elfogadható módon.
Tudatlanságából adódóan, az átlag templombajáró végső soron magának akar megfelelni, nem pedig az igaz Istennek. Ez az Isten alapvetően olyan, amilyennek ő elképzelte, hiszen saját maga mintázta. Így az átlag templombajáró azt gondolja, hogy Isten (akit mellesleg ő formált meg) bizonyára elégedett azzal a tisztelettel, amit tőle kapott.
Bálványimádás
Szükséges tehát világossá tennünk, hogy amennyiben nem az igaz Istent tiszteljük, bálványimádást folytatunk. Erre figyelmeztet az első és a második parancsolat. Nyilván itt nem kell szükségszerűen egy bálványszoborra vagy faragott képre gondolnunk (bár egyeseknél ez továbbra is szóba jöhet! ). A legfontosabb kérdés itt az, hogy egy biblikus istenképpel rendelkezünk-e vagy sem. Hogy olyannak ismerjük-e Istent, amilyennek kijelentette magát? A hitetlen embernek viszont nincs és nem is lehet ilyen istenképe. Minden elképzelése Istenről alapvetően hamis és nem más mint egy bálvány. Megtérése pillanatáig nem ismeri az igaz Istent, inkább hiábavaló okoskodásokkal foglalkozik. (Róma 1,21-25) Az előbbiekben említett nézetek is végső soron bálványok. Beleértve még a ,,magyarok istenét” is, akit olyan gyakran emlegetnek környezetünkben.
Közbenjáró
Végül pedig meg kellene érteni, hogy az igaz Isten nem tisztelhető közbenjáró nélkül. Nem lehet direkt módon közeledni hozzá, hiszen az Ő szentsége és igazságossága megemésztené a bűnös embert. (Zsid 12,29) Ezért kizárólag Jézus Krisztuson keresztül ismerhető meg és tisztelhető Isten (Jn 1,18; Jn 14,6), csak Őbenne fogadja el Isten a mi istentiszteletünket is. Nem lehet tehát úgy tisztelni Istent, hogy nem ismerjük Jézust, és nem Jézus által jövünk hozzá. Sajnos ezt az alapvető bibliai igazságot az istentiszteleteket látogatók vajmi kevés hányada fogta fel. Ezek az emberek általában ,,hisznek Istenben”, vallásosak, csak egy a baj velük: nem ismerik Jézust és nem tudják mit kezdjenek vele! Ők Istenhez akarnak ugyan jönni, Őt akarják tisztelni, de Jézus megkerülésével. Mások viszont, általuk kedvelt közbenjárókat választanak (Máriát, a szenteket stb.) Pedig ,,egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” (1Tim 2,5) Ez igaz az istentisztelet vonatkozásában is.
2.2 Kik tisztelhetik Istent?
Tovább menve vizsgáljuk meg másodszor azt, hogy kik tisztelhetik Istent? Ez a buktató egy szintén igen egyszerű és időszerű, de mégis teljesen figyelmen kívül hagyott aspektusa az istentisztelet kérdéskörének. Mindenki nagy ívben elkerüli ezt a kényes témát. Nos az, hogy az átlag vagy nominális ,,keresztyéneket” ez nem foglalkoztatja, az valahol érthető is, de hogy a hitvalló lelkészek is elkerülik ezt a kérdést – az egyszerűen döbbentes. Szomorú látni, hogy az emberek (beleértve a keresztyén vezetőket is) egyszerűen nem vizsgálják meg a Szentírás idevágó tanításait, és nem gondolkodnak el annak következményein. Holott olyan nyilvánvaló lenne az ige verdiktuma.
Isten tisztelete a közfelfogásban
Sajnos egyesek azt gondolják, hogy Isten bárki számára hozzáférhető, illetve bármi módón hozzáférhető. Nincsenek korlátozások sem az istentiszteletben, sem az üdvösségben. Az emberi hagyomány szerinti gondolkodás ezért így hangzik: ami egynek szabad, mindenkinek szabad. Isten mindenkivel szemben egyformán kell, hogy eljárjon. Amit egynek lehetővé tesz, mindenkinek lehetővé kell, hogy tegyen. Bárki, bármikor tisztelheti Őt. Nos, ez lehet, hogy belefér az Emberi Jogok Egyetemes Chartájának szemléletébe, de nem Isten igéjének a szemléletébe. Istennek jogában áll rendelkezni afelől, hogy kit fogad magához, kinek a tiszteletét fogadja el. Hiszen az istentisztelet végső soron Őérette van. Ezért Ő korlátozhatja, megszabhatja azt, hogy mit fogad el.
Érdekes, hogy az emberek szigorúbbak Istennel szemben, mint a világi előljárókkal. Például amikor az angol királyné egy ízben Budapesten járt, egyik ismerősünknek megadatott, hogy találkozzon vele, hódólatát leróhassa előtte, illetve némi ajándékot adjon át. De csak egyedül ő kapott erre lehetőséget! S még ezután is egy komornyik elmondta neki az udvari etikettet. Nem lehetett akárhogy bemenni a királynő elé. Mi pedig, akik kinn maradtunk, tudomásul vettük, hogy nem mindenkinek adatik meg az, hogy az angol királynő elé járuljon. ,,Őfelsége” igen foglalt – mondták. Hiába szerettük volna őt hódólatunkról biztosítani, egyszerűen nem jutottunk be hozzá. Ehhez képest a világi ember elvárná, hogy ajtóstól berontva Isten elé, ezt kedvesen fogadja az Úr. Sőt, ezek az emberek összevonják szemöldöküket amikor azt hallják, hogy nem mindenki alkalmas Isten tiszteletére.
Mit mond erről a Szentírás?
Márpedig a Biblia egyértelműen beszél bizonyos korlátozásokról. Ez igaz az üdvösségre nézve is, de az istentiszteletre nézve is. Nem mindenki fog üdvözülni. Maga Jézus mondja, hogy nem mindenki megy be az Isten országába. (Mt 7,13-23) Nos, miből gondoljuk, hogy az istentisztelet vonatkozásában ez nem áll? Mi az oka annak, hogy Istennek korlátozásokat, mondhatnánk egyfajta ,,vízumkényszert” kellett bevezetnie e tekintetben? Az ember bűnös állapota és bűnei, melyek Isten ellen törnek! Isten szent, és bűnösökként nem állhatunk meg előtte. Nem tisztelhetjük, és nem dicsérhetjük Őt. Mert ahogyan Jób mondaná: ,,Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.” (Jób 14,4) Egész életünk nyílt lázadás Ellene és kijelentett akarata ellen.
Egy lázadásban levő nép pedig nem tisztelheti királyát. Előbb ,,le kell tennie a fegyvert”, és meg kell térnie. Nem lehet hétközben istentelen életet élni (azaz Őt káromolni és ellene lázadni), majd vasárnap délelőtt úgymond Istent tisztelni. Richard Baxter találóan jegyezte meg: ,,Azt gondoljátok, hogy Istennek szolgáltok azáltal, hogy eljártok a templomba. De ha ellenálltok az igének és nem tértek meg, hogyan lehetne elégedett Isten egy ilyen szolgálattal? ”
Vajon nem ezt a kérdést feszegeti-e a zsoltáríró Dávid is? ,,Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az ő szívében.” (Zsolt 15,1-2) Talán itt már kezd érthetővé válni, hogy nem mindenki állhat meg Isten előtt. Vannak tehát korlátozások. Az ige egyértelmű: ,,Az istentelenek áldozatja gyűlölséges az Úrnak; az igazak könyörgése pedig kedves néki.” (Péld 15,8)
Ó- és újszövetségi korlátozások
Az ószövetségi gyakorlatban a ,,pogányok” (azaz nem-zsidók) nem vehettek részt az istentiszteletben, az áldozatok bemutatásában. Ehhez prozelitának[12] kellett először válnia valakinek. Valahányszor a zsidók visszatértek Isten rendeléseihez, kitisztították maguk közül azokat, akik nem voltak alkalmasok Jehova tiszteletére. Egy példa erre: ,,És lőn, hogy mikor hallották e törvényt, kirekesztének Izráel közül minden elegy-belegy népet.” (Neh 13,3)
Később a jeruzsálemi templomban is volt egy külön udvar a pogányok számára. Oda ugyan bemehettek, de áldozatokat nem mutathattak be. Ennél beljebb viszont nem juthattak. Sőt, az egyik falon latinul és görögül is egy felírat volt olvasható, amely halálbüntetés kilátásba helyezése mellett tiltotta a templom belsőbb részei felé való továbbhaladást.[13]
Még a zsidó népnek sem volt könnyű dolga, ami az istentiszteletüket illette. Érettük a főpapnak kellett évente egyszer közbenjárnia. Mindebből tehát két dolog szűrhető le: (1) az ember alkalmatlan az Isten tiszteletére, vannak tehát korlátozó rendelkezések (2) szükség van egy közbenjáróra.
Az Újszövetségben tovább élt ez a két alapelv. Az újszövetségi gyülekezetekhez eleve csak azok tartozhattak, akik megtértek és bizonyságot tettek Krisztusba vetett hitükről. Így az istentiszteleteken is ők vehettek részt. (ApCsel 2,42; ApCsel 2,44; ApCsel 2,46-47; Ef 1,1 stb.) Az esetleges betévedők előtt pedig nyilvánvalóvá lett téve, hogy jelen állapotukban minden cselekedetük (így ,,istentiszteletük” is) utálatos az Úr előtt, ezért nem alkalmasak Isten tiszteletére.
Azok, akik nem jártak hitben, még az apostoli időkben sem próbáltak könnyelműen a gyülekezetekhez csatlakozni vagy az istentiszteleteken részt venni: ,,egyebek közül pedig senki sem mert közéjük elegyedni.” (ApCsel 5,13) Van arra ugyan utalás, hogy esetleg kívülállók is betévedhettek az istentiszteletre (lásd 1Kor 14,23), de ezeket idegeneknek vagy hitetleneknek nevezi az ige. Alapvetően tehát a hívők osztályrésze volt az istentiszteleteken való részvétel. Mert csupán nekik volt közbenjárójuk!
Ezért mondta Spurgeon is: ,,Becsüljük meg Isten élő gyülekezetét, amely e világban megmarad az Ige és az apostoli tudomány mellett. Keressük, legyünk ott közösségben és harcoljunk Istenért és az Ő igazságáért.” Hiszen egyedül itt valósul meg az igaz istentisztelet!
Az evangéliumi vezetők felelőssége
Az emberekkel meg kell tehát értetni, hogy bárki nem járulhat Isten elé. Erre pedig az igehirdetők, a lelkészek, az evangélium szolgái hivatottak. Amennyiben ezt nem teszik, meghamisítják az evangéliumot és nem is artikulálják jól a Biblia istentisztelettel kapcsolatos tanításait. Azokkal, akiknek egyelőre a Sátán az atyjuk (Jn 8,44) hitetik el, hogy ők az Atya gyermekei, akiknek istentisztelete kedves illat az Úr előtt. Sajnos néha hitetlen emberek tömegével hitetik azt el, hogy ők most Istent tisztelik. Ezt lehet ugyan egyfajta szertartásoskodásnak nevezni, de semmiképpen sem istentiszteletnek.
Ezeknek a vezetőknek legalább annyit el kellene mondaniuk a hallgatóságnak: ,,Nézzétek atyámfiai, jelen állapototokban nem tisztelhetitek Istent. Őt nem lehet azzal az aprópénzzel kifizetni, amit a perselybe dobtok. Meg kell térnetek, szükségetek van Krisztusra, mint közbenjáróra! ” Nem lenne ez olyan új dolog. Sokan megtették. Ámos proféta bátran lerántotta a leplet a kortársak ,,istentiszteletéről”. Figyeljünk, korántsem hízelgő szavaira (mely egyben Isten minősítése is):
Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben. Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek.[14]
Jézus is előhozta ezt, hiszen Ő sem nézhette szó nélkül a zsidók képmutató ,,istentiszteletét”. Vajon nem hatványozottan igaz ma az, amit egykor Ő is mondott Ézsaiás prófétát idézve: ,,ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem.” (Mt 15,8) Ha pedig a szív távol van, milyen lehet az istentisztelet? Vajon mennyire van közel azoknak a szíve Istenhez, akik vasárnaponként elébe járulnak? Képmutató módón, az igaz Istent nem ismerve, akarnak ma is sokan ,,istentiszteletet” bemutatni.
Akkor kik tisztelhetik végül Istent?
Azok, akik Istenhez tértek, azaz megtértek. Azok, akiknek van Közbenjárójuk és ez nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. Azok, akik Isten megváltott népéhez tartoznak és szívükből jön mindaz, amit tesznek. ,,Az Őt félőkben gyönyörködik az Úr, akik kegyelmében reménykednek.” (Zsolt 147,11) Azok, akik szívből hálát tudnak adni azért, amit Isten az Ő Fiában, Krisztusban tett érettük. Azok, akik megismerték Krisztus által az Atyát. Akik tudják, hogy mindenük Krisztusban van: bűneik bocsánata, az Istennel való megbékülésük, örök életük, istentiszteletük elfogadása stb.
Azok, akik ismerik azt, akit tisztelnek. (Jn 4,22) Jézus világossá tette, hogy Istent ,,szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4,24) Fontos ez a szükséges szócska! Azt jelenti, hogy nem lehet másként. De ezt az imádatot, ezt az istentiszteletet, csak a megtért ember tudja bemutatni. Csak ő tudja lelkiképpen, tiszta szívből és Isten igazsága szerinti elfogadható módon tisztelni az Atyát. Neki van Közbenjárója! Általa mehet a keresztyén az Atyához az istentiszteletben is! (Jn 14,6)
A biblikus istentisztelet jellege
Ahhoz, hogy a mai visszás állapotokat még jobban érzékelni tudjuk, hadd mondjunk el még egy fontos dolgot a biblikus istentiszteletről. Ha egy picit is odafigyelünk az újszövetségre, meg kell látnunk, hogy az újszövetségi istentiszteletek a mai evangélizációs alkalmaktól eltérően, alapvetően tanító alkalmak voltak. Mivel csak a megtértek jártak össze istentiszteletre, ezeket kellett tovább tanítani (és nem evangélizálni! ). Őket kellett átállítani a tejnek eledeléről, a keményebb eledelre! (Zsid 5,12-15) A nyilvános istentisztelet célja tehát Isten dicsőítése mellett, a szentek építése és tökéletesbítése volt. (Ef 4,12) Biblikus istentisztelet esetén az evangélizálás okafogyottá válik. Lehet, hogy ez most kissé meglepőnek tűnik, de ez a bibliai tényállás.
Az apostoli időkben tudniillik, az evangélizálás a gyülekezeten kívül történt: a folyóparton, a börtönben, a városban, utcai igehirdetések által, személyes bizonyságtételeken keresztül, esetleg az érdeklődők lakásán. Nem olvasunk arról, hogy bárki is megtért volna az istentiszteleteken! Nem mintha nem térhetett volna meg, hiszen az igehirdetés biblikus és élő volt! De oda eleve hívők jártak. (Csak megjegyezzük, hogy jelenleg is vannak olyan keresztyének, akik istentiszteletre csupán azokat hívják meg, akik már megtértek.)
A mai gyakorlatban oly népszerű istentiszteleti evangélizálás (vagy evangélizációs ,,istentisztelet”) két dologra utal. Először arra, hogy még a hívő lelkészek sem értették meg, hogy a nyilvános istentiszteleten a gyülekezet építése kellene, hogy folyjon. Másodszor arra, hogy az illető helyen nincs biblikus értelemben vett gyülekezet. Hiszen ha lenne, nem kellene őket folyamatosan evangélizálni. A biblikus gyülekezetben lévő hívőket tanítani kellene. Valahol érthetetlen számunkra, hogy egyes ,,gyülekezetekben” éveken át, újból és újból, a megtérés szerepel az igehirdetések középpontjában. Tovább kellene már ezen lépni! Közben a hívők még mindig csecsemők, hiszen a tanítás hiányzik.
Mindezek után, adja magát két fontos kérdés: (1) Akkor hitetlenek nem jöhetnek be egy istentiszteletre? (2) Akkor ne evangélizáljunk? Nos, mit válaszolunk erre?
(1) Természetesen bejöhetnek, hiszen az igét nem zárhatjuk el senkitől! De világossá kell tenni előttük, hogy jelen állapotukban nem alkalmasok Isten tiszteletére. El kell mondani, hogy szükségük van megtérésre, Krisztusra stb. A nyilvános istentisztelet alatti igehirdetésnek viszont a hívő hallgatósághoz kell igazodnia. Nem fogunk azért hosszasan evangélizálni, mert esetleg 1-2 megtéretlen is betévedhet az istentiszteletre. Ugyanakkor itt azt is el kell mondjuk, hogy minden tanító jellegű alkalmon el kell, hogy hangozzék röviden az evangélium. Pontosan azért, hogy a betévedő hitetlen hallhassa. Hogy mi is az evangélium? – merthogy sokaknak még ez is kérdés. Olvassuk el az 1Kor 15,1-4-et és megtudjuk.
(2) Persze, hogy lehet és kell is evangélizálni! A tanító jellegű istentiszteletek nem zárnak ki ritkábban előforduló, előzetesen meghirdetett evangélizáló alkalmakat. Emellett lehet evangélizálni, úgy ahogy az apostoli időkben is tették a keresztyének. Ne felejtsük el azt sem, hogy az evangélizálás minden keresztyén alapvető kötelessége. Tehát nem csak a lelkész végzi. A hét folyamán hat nap áll mindenki rendelkezésére. De lehet evangélizálni akár a bibliaórák alatt is. Továbbá, ha a hitvalló gyülekezet evangélizáló lelkületű, meghirdethet egy rendszeres evangélizáló alkalmat. Ez több nyugati komoly református gyülekezetnél is megfigyelhető. Például a vasárnap délelőtti istentisztelet a tanító alkalom (hívőknek). A délutáni alkalom, viszont egy evangélizáló jellegű alkalom (hitetleneknek). Erre lehet aztán hívogatni a megtéretlen ismerősőket, rokonokat, barátokat, új kapcsolatokat. De érdekes módon ezt az alkalmat nyugaton nem nevezik istentiszteletnek.[15]
Összefoglalva: el kell mondanunk, hogy legjobb esetben is, a mai ,,istentiszteletek” nagyrészét át kellene minősíteni evangélizációs alkalmakká. De ez is csak helyenként tehető meg, hiszen a tiszta evangélium alig hangzik el imitt-amott. A többi ,,istentisztelet” fedőnév alatt futó alkalom, pedig egyszerűen távol áll az igaz istentisztelettől. Nemcsak azért, mert hitetlen emberek próbálják imádni azt, akit nem ismernek, hanem azért is, mert az alkalom jellegéből adódóan, egyszerűen nincs ott az az Istent dicsőítő tanítás, amely a szentek építését szolgálná.
Mai gyakorlat
Sajnos a mai gyakorlat a közfelfogáshoz, nem pedig az igéhez igazodik. Népegyházi berkekben tömegesen akarják az embereket istentiszteletre ,,fogni.” Egyfelől elismerik, hogy 10-12% körüli az ,,istentiszteletek” látogatottsága. Elismerik azt is, hogy a többiek nem élnek ,,tudatos, aktív egyházi életet, az istentiszteleteken való rendszeres részvétel nem tartozik hozzá mindennapi létformájukhoz, legfeljebb csak alkalomszerűen igénylik az egyház szolgálatait.”[16] Ezeket a 80-90%-ot kitevő távolmaradókat szeretnék aztán a templomokba bevezényelni. De minek? Ez minden lenne csak nem istentisztelet! Csak akkor lenne értelme, ha szembesítenék őket az evangéliummal és elmondanák nekik, hogy jelen állapotukban alkalmatlanok Isten tiszteletére, hiszen az Ő haragja van rajtuk. Igen, így lenne értelme! De utána csak azokat kellene a gyülekezetekbe felvenni, akik megtértek.
Egyébként a látogató 12%-ról is kérdéses, hogy vajon ők az igaz Istent tisztelik-e? A baj az, hogy az evangéliummal nemigazán szeretné senki szembesíteni ma ezeket az embereket. Megállapíthatjuk tehát, hogy többnyire tömeges félrevezetés folyik.
Szomorú látni, hogy illusztris hívő lelkészek hallgatólagos beleegyezésüket adják azokhoz az ,,istentiszteletekhez”, amelyek népegyházi körökben folynak. Pedig ők maguk is tudják, hogy sajnos számos esetben egyetlen hívő lélek sincs az illető ,,gyülekezetben”. Ezeket az embereket evangélizálni kellene (ha lehet! ), nem pedig Isten tiszteletére, dicsőítésére felszólítani. Miközben tudják, hogy az érzéki ember nem is akarja és nem is tudja az igaz Istent tisztelni. Jó esetben is csak képmutatóskodik, vagy kihasználja Istent, és bizonyos ellenszolgáltatások reményében jár el az istentiszteleti alkalmakra. Mégis ezen közösségi alkalmak ,,istentisztelet” cím alatt futnak. Pedig csak azt lehet tisztelni, akit ismerünk, akit szeretünk, akiről megértettük, hogy mit tett értünk. Minden más próbálkozás bálványimádás vagy képmutatás. Ezek az emberek, ,,azt tisztelik, akit nem ismernek.” (Jn 4,22) Ez pedig egy értelmetlen és haszontalan ,,istentisztelet.”
Zárógondolat
Mégis az istentiszteleteken résztvevők nagyrésze ilyen ember. Lehet, hogy te is egy ilyen ember vagy. Lehet, hogy ezt még senki nem mondta így el neked! Hétközben a világnak élsz, a hét végén pedig Istennek kívánsz megfelelni. Barátom, ez így nem megy! Az ilyen ,,istentisztelet” nem lehet kedves az Úr előtt! Legjobb esetben ez egy jó képmutatás. Szükséged van megtérésre, szükséged van egy Megváltóra, szükséged van Közbenjáróra, szükséged van Krisztusra! Ne feledd, amit Jézus mondott: ,,Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5) Ez igaz az istentisztelet vonatkozásában is! Egyedül Általa tisztelheted Istent elfogadható módon!
2.3 Hogyan kell Istent tisztelni?
Végül vizsgáljuk meg az utolsó buktatót is: hogyan kell Istent tisztelni? A mindenkori egyszerű válasz erre a kérdésre az, hogy ,,lélekben és igazságban.” (Jn 4,24) Ezt kellene most magyarázni néhány alkalmazásával együtt. Talán ez az a buktató, amelynél a legtöbb időt kellene szánni a részletek tárgyalására, tisztázására. Sajnos helyszűke miatt erre most nincs lehetőségünk. Több megköze-lítésből is elindulhatnánk, hiszen egy igen átfogó témakörrel állunk szemben. Jelen esetben a következő szempontokat érinteném:
Teológia és istentisztelet
Az istentisztelethez való viszonyulást, az istentisztelet ,,hogyanját” nagyban meghatározza egy adott gyülekezet/felekezet teológiai álláspontja. Ha az például kálvinista vagy éppen arminiánus. Ha Isten- vagy emberközpontú teológia dívik kötelékein belül. Ha karizmatikus vagy katolikus. Vagy ha az olcsó evangélium bármilyen formáját hirdeti. Tehát egy egyház teológiája, tanbeli meggyőződése mindig meghatározza istentiszteletének természetét és jellegét. Ha egy egyház például liberális, nem sok jó mondható el az istentiszteletéről sem. Hogyan is várhatnánk el egy olyan egyháztól, amely elvetette a Szentírás tekintélyét, hogy istentiszteletében biblikus legyen? Hiszen ,,történelmileg nézve, a református istentisztelet mindig is a református teológiából táplálkozott. Egyszerűen nem rendelkezhetünk az egyikkel a másik nélkül.”[17] – állítja két kortárs református teológus. Nyilván itt a hitvalló református teológiára kell gondolni.
Ez a teológiai kritérium a személyes preferenciáinkat is meg kellene, hogy határozza. A mindenkori keresztyéneknek azt kellene először is megvizsgálniuk egy adott gyülekezet esetében, hogy annak istentisztelete biblikus-e vagy nem. Nem pedig azt, hogy mi az első benyomásuk. Vagy azt, hogy szép-e a templom, jó-e a kántor, kellemes hangú-e a lelkész? Sajnos ma, a keresztyének inkább tapasztalataik és élményeik alapján minősítenek egy adott istentiszteletet. Gyakran ,,szeretnék jól érezni” magukat. Szeretnének ,,kapni valamit”, lehetőleg úgy, hogy azért ne kelljen semmit tenniük. Szeretnék, ha a prédikációk nem ,,zaklatnák” őket mindenféle ,,negatív” tanításokkal, kényelmetlen gyakorlati alkalmazásokkal. Szeretnék, ha az istentiszteletről ,,megnyugodva” és ,,feltöltekezve” jönnének ki.
Az ilyen keresztyének, a biblikus teológia medrében folyó istentiszteletről azt tartják, hogy az száraz és merev, illetve formalizmust munkál. Gátat szab a Lélek munkájának, elveszi az Úrral való együttlét örömét. Itt érdemes elgondolkodni azon, hogy az ószövetségi szentek mennyire örvendeztek az istentiszteleti alkalmaknak, pedig akkor aztán bőven voltak rendelkezések és szabályok. Gondolhatunk itt arra a szent várakozásra, amellyel a zsoltáros tekintett az istentiszteleti alkalmakra. (pl. Zsolt 84) Nem zavarta a sok rendelkezés vagy az ószövetségi istentiszteleti teológia. Összegzésképpen tehát elmondhatjuk, hogy nem a biblikus teológia nyomvonalát követő istentisztelettel van a baj. Inkább azzal, hogy (a) a keresztyének maguk sem ismerik, hogy milyen kellene legyen a biblikus istentisztelet, illetve (b) gyakran nincsenek egy személyes, élő kapcsolatban az igaz Istennel. Ez a két tényező rányomja bélyegét istentiszteletükre, és azt gondolják, hogy a hagyományos biblikus formákkal való szakítás hozza el istentiszteletükben a minőségi változást.
Kinek az elvárásaihoz igazodunk?
Mivel az istentisztelet ,,hallgatósága” Isten, logikus, hogy az Ő elvárásaihoz kellene igazodnunk. A mai istentiszteleti gyakorlat azonban sajnos egyre inkább az emberi elvárásokhoz igazodik. Az egyházak istentiszteletükben is azt kívánják nyújtani, amit az emberek keresnek. Ez a tendencia egyértelműen megfigyelhető. Egy példa erre: ,,Személyes tapasztalatom, hogy a református istentisztelet jelenlegi formája nem felel meg a fiatalok elvárásainak. Luther korában modern volt ez az istentiszteleti forma ...”[18] – mondja egy lelkész. De ezzel azt is elismeri, hogy mára már valami másra van szükség. Való igaz, hogy gond van a mai református istentisztelettel. De az is biztos, hogy nem az ifjúság elvárásaihoz kell igazítani az istentiszteletet! A probléma nem is azzal van, hogy a mai ,,high-tech”magas technológiájú korban korban a biblikus istentisztelet ósdinak tűnhet, hanem azzal, hogy a hitetlen tömegek (és sajnos gyakran a hívők is) nem értik, hogy miről kellene szóljon az istentisztelet, és azt sem, hogy kinek kell megfelelnie. Ez pedig azért van, mert nem hangzik el semmilyen tanítás az istentisztelettel kapcsolatosan.
Ha pedig az emberek nem értik, hogy miről szól az istentisztelet akkor: (1) meg kell adni, amit követelnek ahhoz, hogy (2) valahogy be lehessen hozni őket a templomba. Viszont ha a továbbiakban is ez a két szempont lesz a normatív, akkor végképp ajtót nyitunk a közönség szórakoztatására. Olyasmivel fogunk egyre gyakrabban találkozni, amit egy holland ,,keresztyén” együttes debreceni szereplése kapcsán elhűlve olvastam:
,,Felállnak a padokra, táncolnak a színes fényben, fogadják a vastapsot és a füttyöt – a Református Nagytemplomban. Van, akit ez megbotránkoztat, mások örömmel veszik az újat, a mást.”[19]
Majd így folytatja a cikk írója:
,,Turnéznak, koncerteznek, s így hirdetik az Igét.... Aki nem látta még őket, az nehezen tudja elképzelni, hogy milyen lehet negyven fehér ruhás fiatal a templompadokon táncolva, énekelve ...A hangtechnikának köszönhetően tiszta hangjuk bezengi az egész helyiséget, szinte kirázza az embert a hideg, amikor hallja őket...Közel állnak a mai kor emberéhez. Tudják, milyen stílust szeretnek, mi az amire felfigyelnek, ami megfogja őket.”[20]
Nos lehet, hogy az embereket ez megfogja, de hogy Istent is ,,megfogja” azt kétlem. Pedig az istentiszteletnek végső soron Neki kell tetszenie. Hiszen az istentisztelet elsősorban Istenért van. Vajon Jézust is ,,megragadná” az ilyen embercentrikus istentisztelet? Vagy pedig Jézus inkább ostort ragadna? Sajnos testvérek, a mai istentiszteletek döntő többsége valóban közel áll az emberhez, de távol áll Istentől és az ige kívánalmaitól. A Kolossé 2,23 is beszél a ,,magaválasztott istentiszteletről”, amely ugyan bölcs dolognak látszik az ember szemei előtt, de sajnos nem igeszerű.
Regulatív principium
A reformáció egyházai ezért mindig is a Szentírás fényében akarták meghatározni istentiszteletük teológiáját és liturgiáját. Már a reformátorok is sokat tárgyalták ennek részleteit. Ebben a tekintetben bizonyára közismert a Luther és Kálvin közötti véleménykülönbség. Míg Luther az istentiszteletben teret kívánt engedni mindannak, amit Isten igéje nem tilt, addig Kálvin ragaszkodott, hogy csupán a Szentírás által megparancsolt dolgok lehessenek az istentisztelet részei. A puritán atyák ezt az alapelvet kifejtették, és így rögzítették a Westminsteri Hivallásban:
,,...az igaz Isten tiszteletének megfelelő módját Ő maga rendelte el és határozta meg saját, kijelentett akarata által, hogy Ő nem tisztelhető emberi elképzelések és elgondolások szerint, a Sátán javaslata szerint, látható kiábrázolással vagy bármilyen más módon, amely nincs előírva Isten igéjében.”[21]
A Westminsteri Zsinat óta beszélhetünk tehát az ún. regulatív principiumról, azaz az istentisztelet rendszerező alapelvéről. Ez azt jelenti, hogy nem a mindenkori társadalmi elvárásokat, nem is az emberek szubjektív véleményét, nem is a hagyományokat, nem is az ,,új kijelentéseket”, hanem kizárólag Isten igéjének követelményeit kell figyelembe venni a mindenkori istentiszteletek megszervezésénél. A Westminsteri Nagykáté[22] idevágó 109. feleletében – többek között – így fogalmaz:
Isten a második parancsolatban a következő bűnöket tiltja: bármilyen, nem Isten által elrendelt istentisztelet kigondolását, javaslását, megparancsolását, használatát vagy bármilyen helyeslését ...Tilt minden babonás eszközt, tiltja az istentisztelet megrontását, az ahhoz való hozzátételt vagy elvételt, akár saját magunk kezdeményezésére, akár a másoktól kapott hagyomány miatt, még akkor is, ha az a régiség, szokás, áhítat, jó szándék vagy bármi más ürügyén történik is. Tiltja ...az Isten által előírt istentiszteleti rendelkezések semmi-bevételét, megvetését, akadályoztatását és ellenzését.
Az istentiszteleti reformot tehát a teológiai alapok tisztázásával kell kezdeni. Nem azzal például, hogy mi lenne az emberek igénye. Az ige által biztosított értelmezési tartományon belül aztán lehet mozgási szabadságunk. De az alapokat nem áll jogunkban megváltoztatni. Még a sokra méltatott XXI. században sem! Meg kell érten&u